Pokoli operátor naplója

Rohadtul unatkozom. Tudjátok mennyire tud unatkozni az ember, mikor a meló csak megy, megy a maga útján, semmi érdekes nem történik, aztán hallgatod a benti rádiót, amin csak EGY szerencsétlen URH állomás szól, de az is csak azért, hogy a város leggagyibb adója legyen, mindig csak maximum 5 számot játszik, és ezek közül a „You’re so Vain” az egyik; ami ugyan nem egy olyan rossz szám, feltéve, hogy nem hallod egy évig naponta háromszor, ráadásul MINDEN alkalommal, amikor leadják, az a kretén bemondó elmeséli, hogy az egész Warren Beaty-ról szól, no meg hogy most õ kivel szokott lefeküdni, valami olyan tramplival, akinek juice van a lábujjai között, és az ember nemhogy nem esne bele szívesen, de még találkozni is nehezen akarna. És MINDEN alkalommal amikor Warren Beaty terítékre kerül, valami állat megemlíti, hogy azelõtt Madonnával is járt, és hogy látták-e már az „In Bed With Madonnát”…

AZTÁN valaki MÁS benyögi, hogy „Tulképp nem is Warren Beaty-rol van szó, hanem James Taylorról”, mire az elsõ fazon azt mondja „Mi? James Taylor egy ágyban Madonnával?”, mire röhögni kezdenek, én meg elõrántom a Magnumomat a fiókomból, amit arra az esetre tartogatok, ha valaki egy olyan száraz viccen nevetne, amibe külön szökõkutat kellene építeni, és a köz érdekében szétloccsantanám a fejét. Látom, erre a mondatra csak valakinek a vérével tehetek pontot.

Szóval mostanság kevés a látogató, a winyók csak telnek, telnek, úgyhogy már csak a teljes backup van hátra mielõtt hazamehetnék.

Hogy feloldjam az unalmat, elõkapok egy kis vasreszeléket, beleszórom a terminálom hátuljába, és megvárom míg elszikrázik (ami nem is tart olyan sokáig), majd hívom a szerelõket, és bejelentem a hibát. Néha küldenek olyasvalakit is, aki érti amit csinál, de sokkal jobban szórakozom, mikor nem – ami igaz az esetek 98%-ára.

Meg is jön a szerelõ, és ez tuti, hogy új! Ezt onnan tudom, mert a belépõjén a fotó TÉNYLEG úgy néz ki, mint õ. Nem úgy, mint a fõmérnöké, akinek a fényképe még fekete-fehér (õ aztán tényleg vén róka).

A szerelõink mindig szépen öltöznek fel: nyakkendõ, meg minden, mivel azt hiszik, hogy az emberek már azért is rá mernek bízni egy milliós berendezést, mert nyakkendõje van.

Mivel ÚJ és EGYEDÜL van, látszik, hogy csak arra szolgál, hogy valaki a szerzõdésben kikötött négy órán belül odadugja a hibához az orrát. (Egyre jobban tetszik az ügy). Az ilyenek általában annyit értenek a dologhoz, mint amennyire egy valamire való hacker be tud illeszkedni a társadalomba. A legfõbb munkájuk az szokott lenni, hogy megnézzék, a 220-ba be van-e dugva és be van-e kapcsolva a masina, aztán felhívják a központot „alkatrészért”. Az igazán igyekvõk még a gép fedelét is leveszik, hogy úgy tehessenek, mintha ismernék az alkatrészeket.

– Szóval lehalt a terminálja? – kérdi szépen.

– Ja – mondom neki, és beviszem a gépterembe.

– Melyik? – kérdi zavartan, mert csak az egyik füstöl.

– A hármas modell az – mondom, ügyelve, hogy ne segítsek neki.

– Aha! A jó öreg hármas modell! – mondja tudálékosan, miközben fingja nincs mi az a hármas modell, meg hogy melyik az a három gép közül, ami nem meglepõ, mivel most találtam ki az egészet. –Rengeteg problémánk van a hármas modellekkel – bólint. – Tehát mi is történt?

Igyekvõ, de nem elég jó. Nem mondom el neki.

– Egyszerûen csak lehalt – luser módra váltok.

– Értem. Azért el tudná mesélni, hogy pontosan mi történt és abból talán ki tudom találni, hogy mi lehet a gép baja?

Nagyon ügyes. Azért én még fennhagyom a horgon…

– Nézze, nekem most el kell mennem vécére. Ott van a nyavalyás – mutatok a villanyrezsóra.

– De hát az egy villany… – kezdi, de megakad. Mivel kezdõ, elképzelhetõnek tartja, hogy a cégnél van egy pár olyan terminál, ami hasonlít a rezsóra. Bekapja a csalit.

– Bocsesz – mosolyog –, egy pillanatra azt hittem, hogy egy kettes modell!

Elég jó mentség, de ezzel nem ússza meg.

– Nem, a kettes modell egyáltalán nem így néz ki. EZ a kettes modell – mutatok a kávéfõzõre.

Bólint és én otthagyom, ami azt jelenti, hogy darabokra kell szednie, különben tudja, hogy úgysem hinnék neki. Adok neki egy pár percet, hogy szétkaphassa, mint Foki a rongyot, majd visszaflangálok.

– No, hogy áll a dolog? – kérdem érdeklõdve.

– Hát, úgy tûnik, processzorhiba… – mondja, miközben csavarhúzóval feszeget egy alkatrészt.

…Annyira koncentrál, hogy nem veszi észre, hogy bedugom a hálózatba.

– Nem kellene valami földelõ kábelt viselnie? – kérdem ártatlanul.

Mikor azt hiszi nem látom, megfogja a keretet. – Á nem gond, jól le vagyok én földelve.

– De mi van akkor ha hirtelen egy nagy áramütést kap? – kérdem még ártatlanabbul.

– Ó, semmi gond – mondja – úgysincs bedu…

click

BZZZZZZZZZZEEEEEEEERRRRRRRT!

Plotty…

Felhívom a szerelõk diszpécserét…

Juhé, Rhonda az!

– Hé, Rhonda! Szükségem lenne egy másik szerelõre és egy új rezsóra, mert az emberetek valami okból kifolyólag szétkapta a mostanit anélkül, hogy kihúzta volna.

Rhonda ismer engem. Ez idén már a harmadik hívásom, és az õ harmadik emberük.

– De nagy fasz vagy – mondja mérgesen.

– Tudod mit Rhonda? Gyere és megnézzük azt a hármas modellt… ha?

Még mindig unatkozom.

De legalább a rádió már nem megy. Lelõttem, mivel már 12-szer ismételte meg a „wildfire”-t. Ezen a héten. Pedig még csak kedd van.

No gyorsan letisztogatom a szerelõrõl az ujjlenyomataimat majd valamikor visszaküldöm a FedEx-el, és nekiülök várni a következõt.

Mivel a második szerelõnek már nem kell négy órán belül kiérnie, ráadásul ezért nem is ítélhetik halálra (bár gondolkozom a rendelet bevezettetésén), el kell valahogy csapnom az idõt. Ez a szerelõ már szakember lesz; az a fajta, akinek gyûrött a nyakkendõje, mivel néhány évvel ezelõtt bekapta a sornyomtató, ami 3000-es fordulattal kavart. Az arcán még ott lesznek a csíkok, melyek azt jelzik, hogy nem tudta idõben felnyitni a rácsot…

Ismerem a fajtájukat…

Szóval el kell töltenem egy pár órácskát. Kiirtok néhány lusert, letörlöm a file-jaikat, aztán várom a hívásukat…

– Öö, nem találom a file-jaimat – nyafog az egyik nyavalyás.

– File-ok? Milyen file-ok?

– A könyvtáramban. Az elméleteim, a kutatásom – mind eltûnt!

– Eltûnt, he? Mi is a loginneve?

– RANCO.

– RAKO? Mint a koton?

– Nem, RANCO. R-A-N…

– Ó! Ranco, mint RONGY, csak ANCO van az ONGY helyett… Értem. Várjon.

Kattogó zajokat keltek a halott szerelõ ujjaival a billentyûzeten.

– Hmm-hmmm <áthúz-visszahúz> – Aha!… <rátenyerelés> – Nincsenek file-ok a könyvtárában!

– TUDOM!

– Akkor meg minek hív fel ENGEM? Mi nem csináljuk azokat az adatokat tudja, csak felügyelünk rájuk. És ahogy <clickety-click> elnézem, egy pár nap múlva le is kellene adnia a dolgozatait…

Lerakom. Úgyis vissza fog hívni. Addig is felcsapom a „VMS POKSI OPSI KÉZIKÖNYVET” és megkeresem benne azt a cikket amit még én írtam arról, hogy miként szabaduljunk meg a problémás felhasználóktól:

„…Aztán változtassuk a luser jelszó hossz minimumát hatról 32-re, adjunk neki 1 napos élettartamot, állítsuk be úgy, hogy mindenféleképpen a jelszó generáló programot kelljen használnia (így a jelszó valami iszonyatosan nehezen megjegyezhetõ marhaság lesz), állítsunk be egy második jelszót is az elõzõ feltételekkel, írjuk át a CLI táblázatukat úgy, hogy az egyetlen mûködõ parancs a DELETE legyen, és minden más parancs erre mutasson…”

Gyönyörû. Néha meghatódom milyen jó is vagyok…

Visszahív.

– MINDEN FILE ELTÛNT! – sikítja.

– Volt backupja? – kérdem édesen mint az almáslepény.

– De hát azt ti szoktátok csinálni! – nyüfögi.

– Na ja – de aztán áttértünk azokra a 8mm-es szalagokra, és azok meg pont jók a videómba, ezért inkább a szomszédom szex kalandjait filmeztem rájuk…

Hallom ahogy elsül a revolver. De a francba is, már délután 5 van, és ez amúgy sem az én problémám…

Hát, elõkerült a második szerelõ, de a FedEx-es emberke már lement, úgyhogy lekéste a csatlakozást.

Ez a ficere is techno (látszik a nyakkendõn), de okos is mellé (nincsenek az arcán rácsnyomok), ezért óvatosnak kell lennem.

– No mi a gond? – kérdezi mindjárt a lényegre térve.

– A hármas modell – válaszolom (végül is legutóbb bevált a dolog)

– Mi a fasz az a hármas modell? – kérdi zavartan.

Lehet ám, hogy csak próbálkozik, de azért elhatározom, hogy végigviszem a dolgot. Csak nem veszi észre. Kacsázunk egy pár percig ide-oda, majd megmutatom neki a terminált, amibe a vasreszeléket szórtam.

– Egyszer csak lehalt! – mondom. (Persze a vasreszeléket már az elõbb kiporszívóztam – nem faszfej a nevem, hanem Simon).

No mindegy, nekiáll a melónak, lecsavarozza a burkolatot, és olyan hangokat ad ki, mintha az alaplapot cserélné ki. Úgy döntök segítek és rámutatok egy elszállt biztosítékra a tápegységnél.

– Ó, sajnos ahhoz nincs semmi alkatrészem, csak egy csere alaplap van nálam – mondja kissé szégyenkezve. Melyik is az a biztosíték?

Megmutatom.

– Nahát! Mit is csinál ez a vacak? Tudja már 6 éve dolgozom ezen a helyen de ilyen biztosíték micsodát még nem láttam. Csodálatos miket nem tanul az ember, nem?

– Mi is a beosztása? – kérdem, sejtve már a választ.

– Fõmérnök.

Tudtam.

– Mondja csak, ért a rezsókhoz?

– Egy kicsit…

Click

Fzzzzzzeeet!

Plotty…

Mivel ma backup nap van, eléggé telel a búrám. De semmi baj, én vagyok ugye a pokoli operátor, ezért igazán kellemes a helyzetem. A szalagos egységet null-ra irányítom – így sokkal gazdaságosabb minden szempontomból: nem kell a szalagokat cserélgetni percenként, ráadásul még gyorsítja is a folyamatot, tehát csak jó lehet.

Egy felhasználó megcsörrenti a telefonomat:

– Nem tudja, hogy miért ilyen lassú a rendszer? – kérdi.

– Talán… – gyorsan megnézem a mai napra rendelt kifogást – … az órajel lehet a bûnös.

– Ó! – (ha nem tudják mirõl beszélek, mindig megnyugszanak.) – Nem tudja, hogy mikorra fog rendbe jönni?

– Rendbe???? 275 user van a rendszeren és ezek közül egy vagy te! Ne legyél ilyen önzõ – lépj ki, és add meg a többieknek az örömet, hogy gyorsul a rendszer!

– De hát a kutatási eredményeimet ma kell leadnom és csak egy nyomtatásra van szükségem!

– Naná, mindegyik ezt mondja. Tudod mit? Mondogasd magadnak! – ezzel lerakom.

Fújj. Igazán megtanulhatnák már, hogy ne csörgessenek ide… A telefon csörög. Aha, ez megint õ lesz, érzem. Tisztára kikészít!. Felveszem a legszívélyesebb hangon:

– Igen? Beszerzési osztály…

– Ó, bocsi, mellé ment…

– IiiIiIIgeEEn???? Na mi a neved pajtikám? Tudod, hogy az ilyen elpocsékolt telefonok mennyi pénzébe kerülnek a vállalatnak? HE??? Na le is fogom vonni a fizetésedbõl a hívás árát! Naná, hogy le! Mire ezt itt befejezzük, komoly pénzekkel fogsz nekünk lógni! No mi a neved figura? Ne hazudj! Tudjuk a hívószámodat!

Hallom, hogy a telefon kiesik a kezébõl, és futólépésben elmenekül – fogadni mernék, hogy a dékánhoz megy, hogy legyen alibije ha valami történik. No gyorsan megnézem a usernevét és megkeresem a részlegét. Fel is hívom a dékán titkárnõjét.

– Igen? – mondja a nõ.

– Hali! Az operátor vagyok. Figyu! Mikor az a fickó cca. 10 mp múlva berohan az irodába, átadnál neki egy üzenetet?

– Hááát, nem tudooom…

– No. Mondd meg neki, hogy lehet, hogy elfuthat, de elbújni nem tud!

– Um. Oké.

– Ja, és ne felejtsd el, nem szeretnék senkinek beszélni arról a fájlról, amiben a meghamisított vizsgaeredményeket tartod…

Hallom, hogy elkezdene gépelni a terminálján…

– Ne aggódj, van másolatom. Légy csak jó kislány és add át az üzenetet

Hümmög valamit, mikor lerakom. A vicces az egészben, hogy a hamis cuccról csak blöfföltem. Na mindegy, ha már így alakult, akkor le is másolhatom ennyi erõvel. Talán jó lesz még valamikor elolvasni.

Ezalatt a backup be is fejezte. Rekordidõ! 2.03 másodperc. Mire nem jó ez a mai technika!

Egy másik felhasználó telefonál:

– Több helyre van szükségem! – kezdi.

– Igen? Miért nem költözöl az Alföldre?

– Nem, nem! A gépen mondom te hülye!

Hülyeee?!?… O-ÓÓ!

– Ó, nagyon sajnálom! – mondom olyan udvariasan, mint Rózsa Gyuri a show-jaiban. – Nem értettem jól. Mit is mondtál?

Szinte szagolható a félelem a vonalban, de már késõ. Ezt már elveszítette, és ezt õ is tudja.

– Um, Azt mondtam, hogy több helyet szeretnék a gépen. Kéérem.

– Ó! Persze, semmi akadálya. Egy pill!

Hallom, hogy megnyugodva sóhajt, bár letakarta a kagylót.

– Na, meg is van. Most már rengeteg helyed van.

– Mennyi?

Na neeeee! Ez már aztán tényleg sok! Nem elég, hogy ugráltat, még azt is akarja, hogy le is ellenõrizzem, és ha neki nem elég, még adjak? Na azt azért már mégse! Nemhogy elég lenne neki amit kap! Ismét Rózsa Gyuri stílus.

– No, hadd lám csak. Van 4 megád.

– Wow! Akkor összesen nyolc mega! Szupi! Köszi! – mondja, és fogadni merek, hogy odavan magáért, hogy így tud alkudni.

– Nem, nem… – szakítom félbe negédesen. – Összesen 4 mega…

– Hogyan??? De hát már négyet elhasználtam. Hogy lehet, hogy csak 4?

Nem is mondok semmit… Majd eszébe jut.

– aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaagggggghhhhhH!

Juj, de szemét vagyok. Az már egyszer biztos!

Épp az asztalomnál ülve szaggatom az x-tankot, mikor valami szívtelen bestia megcsörrenti a telefonomat. Felveszem.

– Igen? – kérdem.

– Ki van ott? – kérdi a valaki.

– Hát, azt hiszem én – mondom neki, merthogy én telefonos tárgyalásokban is otthon vagyok ám!

– Na de ki az az én?

– Mi van? Nem elég, hogy én vagyok? – kérdem tõle, miközben próbálok a játékban továbbmenni.

OOOPSZ! Késõ! Ennek a pacáknak vége. Most aztán igazán tele a pumpa!

– Mit tehetek önért? – kérdem udvariasan (ez egyike a legfontosabb figyelmeztetõ jeleknek).

– Nos, csak azt szeretném megkérdezni, hogy egy program rajta van-e a rendszeren…

– Melyikre kíváncsi?

– Ó, a neve B-A-S-I-C.

>clickety clickety click d-e-l b-a-s-i-c.e-x-e<

– Sajna nincs meg. Pedig úgy emlékeztem, hogy igen…

– No mindegy. Ja, és még azt szerettem volna megkérdezni, hogy le lehetne-e menteni a loginom alatt található dolgokat szalagra, arra az esetre, hogyha netán megtörténne a legrosszabb?

– A legrosszabb??

– Hát tudja, letörlõdne, vagy miegymás…

– LETÖRLÕDNE??? Ó, ne aggódjon emiatt egy cseppet se, vannak biztonsági mentéseink. (Hú, de pocsék alak vagyok.)

– Mi is a login-neve?

Megadja. (A kis butus!)

>clickety click<

– De hát nincs egy fájl sem a könyvtárában! – mondom, a meglepettség felhangjaival hangszálaimon.

– De igenis van! Biztos rossz helyen keresi!

Aha! Elõször tönkrevágja az x-tank játszmámat, most meg hazugnak nevez…

>clickety click<

– Ó, tényleg, hibát követtem el – mondom neki. Vajon azt mormogta ez a bajsza alatt, hogy „tipikus”? Medve anyám! – Azt akartam mondani, hogy ez a login név nem is létezik…

– Hogyan? >nyeléshang< De hiszen ma reggel használtam!

– Aha! Ez lehet a probléma; reggel szabadult el ugyanis aaa… aaaa… De Vinci vírus, amelyik minden usert, aki be van jelentkezve, kitöröl.

– De hát ez lehetetlen, a barátnõm is be volt jelentkezve, és én most is az õ neve alatt dolgozom!

– Mi is a login név?

Megmondja. (Hmm, egyes emberek soha nem tanulnak…)

– Látom, õ épp akkor lépett be, mikor felfedeztük a vírust.

>clickety click<

– Õ csak a file-okat vesztette el a könyvtárából…

– De hiszeeen…

– Ne aggódjon, minden megvan szalagon.

– Hála az égnek!

– Papírszalagon. Hozzon magával nagyítót meg ceruzát. Viszlát a gépteremben!!!!! NYAHAHAHAHAHA!

Hát nem vagyok rossz?

Hát, megint itt dolgozom, annyi a meló, hogy alig van idõm beugrani a városba megnézni egy filmet, mielõtt azt mondanám itt az embereknek, hogy várjanak, míg megkapják a nyomtatásaikat. A sor valami baromi hosszú, túl hosszú ahhoz, hogy én mindnyájukét egyszerre csináljam, rendezzem, kiadjam. A legegyszerûbbnek azt látom, hogy kilövöldözöm a kisebb taszkokat, hogy csak kettõ maradjon, amit aztán mindjárt könnyebben tudok rendezgetni, szinte pillanatok alatt.

Aztán, mikor mozi után (tudjátok, az a Bertolucci fajta, amiben három órát vesz igénybe, hogy kinyírják a fõhõst valami vizuális orgazmus közben), visszajövök, hogy letisztázzam ezeket a nyavalyás printeléseket.

Kb. 50 ember álldogál odakint, nekem meg van két nyomtatásom. Na ez már majdnem el is éri a szokásos átlagomat. Bár azt hiszem, most egy kicsit többet lõttem ki. Na mindegy. Kirakom a papírokat, majd szép lassan besétálok, kezemben a dossziéval, amire az van írva nagy betûkkel, hogy: „TÖRLENDÕ LOGINOK”. Valahogy mindenki csöndben van. Mint mindig.

. . .

Épp hátul üldögélek az operátori fõnökszékben, nézem a géptermi zártláncú TV-hálózat adását, ami rá van kötve a gépem video-grabber kártyájára (úgy két éve került ide javításra), mikor csörög a telefon. Ma már talán másodjára, úgyhogy eléggé fel is idegesít.

– Igen? – mondom, miközben leállítom a képet.

– Véletlenül letöröltem az önéletrajzomat! – sírja a másik oldalon egy hang.

– Igen? Mi a loginneved?

Megmondja. Mi a franc! Kezd unalmassá válni a tag.

– Áá, dehogyis, nem te törölted. Én voltam az.

– Micsoda??

– Én töröltem. Tele volt minden szarsággal. Még csak négyesed se volt soha egyik tantárgyból sem.

– Huh?

– No meg az a baromság, hogy külföldön tanultál. Az a barátnõd volt te marha, és ezt mindketten tudjuk.

– Huh?!!

– Ja, és az akadémiai feljegyzéseid. Leellenõriztem. Hazudtál…

– Hogy me… – majd hirtelen kapcsol. – NEEE! Ugye nem! Ugye nem a POKOLI OPERÁTOR vagy???!?!?!!!!

– Teljes valóságában, és tövig a könyvtáradban… Azt hiszem nem kellett volna megadnod a login nevedet… >clickety click< – Ráadásul azt a levelet sem kellett volna megírnod, amit a rendszergazdának írtál, amiben látványosan megmondod neki, hogy mit gondolsz róla…

– De hát nem is küldtem semm…

>clickety< >click<…

– Naná, hogy nem. De hát ki a fene tudja ezt a mai világban. De ne aggódj, hamar vége lesz. NAGYON hamar…>clickety click<

– ..no vissza is váltom a usernevemet, és már…

– D-d-d.. – dadogja, mint akinek megakadt a tû.

– Visszhall – mondom neki szívélyesen. – Egy csomó cuccot kell még összepakolnod, és új életedet is meg kell kezdened. Szia!

Aztán lerakom. Két másodperc múlva csörög a piros telefon. Felkapom. A fõnök. Bemondja az elõbbi pacák loginnevét, meg mondd valamit egy fura e-mail-rõl, aztán azt mondja nekem „Ugye tudod mit kell tenned…”, tudjátok, a pontokkal meg mindennel.

Aztán, mikor késõbb szerencsétlen ficere villanyszámláját megtoldom néhány nullával, elgondolkozom azon, hogy mi a fenének kell ezeknek mindig telefonálni. Aztán mikor a nyavalyás ürge fényképét belerakom az FBI online „Élve, vagy halva, fegyveres és veszélyes” bûnözõinek listájára, rájövök, hogy már soha nem fogom megérteni az indítékaikat. De sebaj, az élet megy tovább.

Aztán mikor pár óra múlva az FBI kocsijai a kis pacák apartmanja elõtt leállnak, elgondolkozom rajta, hogy sajna nem mindenkinek.

De ez már a következõ nap története.

Csütörtök van, fizetésnap, úgyhogy ma jó kedvem van. Azt hiszem ma szóba fogok állni a telefonálókkal. Helyére is rakom a kagylót. Szinte azonnal csörög is.

– Már órák óta próbálom elérni! – sikoltozik a másik végen egy hang.

– Neeem, nem lehet órák óta – mondom, miközben egy pillantást veszek a Szárnyas Fejvadász borítójára. – Maximum 114 perc lehetett. Tudja épp a fõnökkel beszélgettem, hogy maguknak, felhasználóknak beszerezhessek egy pár új programot.

Nyelés, sóhajtás, nyelés…

– Ó, bocsánat!

– Semmi gond, értem én – de azért megjegyzem magamban, hogy a napokban nem ártana a tag jelszavát lecserélni valami furfangosra.

– Szóval azt szeretném tudni, hogy hogyan kell egy file-t átnevezni – mondja.

Medve anyám! Na várjunk csak, ma van fizu, nem? Ma jó kedvem van.

– Persze! Csak annyit kell beírnia, hogy ‘rm’ és a file neve.

– Á, köszönöm!

– Semmi gond. (Na most már igazán jó a kedvem. Igazán meg kéne már csinálnom azt a scriptet, ami lehetetlenné teszi a mentést. Már régóta tervezem)

A telefon megint csörög.

– Haló?

– Üdvözlet – mondom neki.

– Az operátorral beszélek?

– Naná! – mondom, édesen mint egy málnatorta.

– Megkaphatnám a nyomtatásaimat, kérem? Nagyon sürgõs lenne, és már öt perce kiment.

– Loginneve?

Megmondja, amit le is írok, hátha jó lesz még valamikor. – Semmi gond! – mondom neki, és már megyek is a printerhez.

Hát ott valami IRRRRRRDATLAN nagy kupac papír van, de azért 90 százalék, hogy az övé van felül. Magamhoz veszem, a többit kidobom, erre meg öntök egy kis szennyezett tisztító alkoholt, néhányszor rácsapkodom a printer ajtaját, no meg egy párszor átmegyek rajta a szalagszállító kocsival.

Gyönyörû.

– Na, itt a printelése – mondom neki. – Bocs, hogy késtem, de volt egy kis printer problémánk.

Ránéz, majd’ összeszarja magát.

– Kinyomtathatnám még egyszer? – kérdi aggódva.

– Persze, persze, de nem ígérhetek semmit, ma valahogy piszkoskodik a printer.

– Hát, nem is tudom. Talán akkor a lézer? Az mûködik?

– Persze, de az meg pénzbe kerül. – mondom, miközben mindenféle pofákat vágok.

– Nem érdekes! Fizetem, DE SÜRGÕS!

Na, visszavonszolom magam a printer terembe, majd behelyezem azt a tonert amit különleges alkalmakra tartogatunk. Azt, amelyik azokat az aranyos kis fekete vonalakat húzogatja keresztbe a lapon, meg olyan halvány az egyik fele. Elég sokáig tartott, mire ilyen pipecre meg tudtam csinálni. A printelés pillanatokon belül átrohan a nyomtatón, magamhoz ragadom és már rohanok is. Ezt ugyebár nem akarom kihagyni…

– D-D-d-d-d-de hát mi történt már megint? – gagyogja a képembe.

Na, még jó, hogy leírtam a usernevét… Igazán, mintha kezdene kifejlõdni bennem egy kis érzék a kínzásokhoz…

– Hát, tulajdonképpen semmi. Igaz egy kicsit furán néz ki, de hát ez a toner már negyvenhétezer lapot szolgált ki, és már tizenhétszer volt újratöltve. De némelyik másik tonerhez képest ez maga a gyönyör.

A fickó kiborul és elkezd nyüszögni.

– Na, ne sírjon már! Van magánál egy diszk, amin a munkája van?

Odaad nekem egy doboz lenmezt; visszamegyek a gépterembe, gyorsan lemágnesezem, majd visszajövök.

– Bocs, most jutott eszembe, hogy a gépünk is kifeküdt. Át kell vinned az egyetem másik gépéhez. Nekik van tuti friss tonerük, majd szépen kinyomtatják.

– Nagyszerû! Köszi!

– Nincs mit. Ja, és az odaúton tartsa a feje fölé a lemezeket. Ma valahogy nagyon erõs a föld mágnesessége.

– Huh?

– Ne vitatkozz, csak csináld.

Aztán csak figyelem, ahogy elhúzza a belét, kezeit a feje fölé emelve.

A mindenségit, hogy néha én mennyire utálom magam…

Valami eszméletlenül unatkozom ma, úgyhogy a felhasználók leveleiben csemegézem. Hát mit ne mondjak, valami nagyon unalmas a mai nap, egy darab szaftos levél, vagy ilyesmi sincs. Legalább egy-két hasznos információt elvárna az ember, de semmi. Ki a fenét érdekelnek a szokásos családi nyavalygások, meg az, hogy milyen idõ van itt-ott a világban meg effélék.

Hogy ne unatkozzak, átmásolok egy parti meghívást az egyik usertõl, és a küldõ nevében feladom az alt.singles.with.severe.social.dysfunctions területre és feljegyzem magamnak a címet, idõpontot, hogy ott legyek egy videokamerával. Micsoda buli lesz!

A következõ dolgom, hogy végignézem az online orvosi nyilvántartást, amelyikben a dokik a vállalat egészségügyi feljegyzéseit tárolják. Kiválogatom belõle azokat, ahol herpesz vagy valami nemi betegség van feljegyezve, majd az eredményt eladom az egyik helyi szennylapnak. Hogy elfedjem a nyomaimat, az egyik orvos számlái közé berakom azt a bejegyzést, hogy „100.000 Ft, Orv. feljegy. az újságnak”. Azt hiszem ez elég lesz.

Néhány szalagot átrakok a polcról a kocsira, hogy úgy látsszon dolgozom, majd keresek egy olyan internet címet, ahol pornóképek vannak. Találok egyet, úgyhogy elindítom az egyik user nevében a letöltést. Csinálok egy kis helyet nála magamnak azzal, hogy letörlöm azokat a file-okat, amik nekem nem kellenek. Ilyen hülyeségek, mint Doktorátusi Vizsga Feladat meg ilyesmi. Úgyis olyan sok helyet foglalnak az utóbbi hetekben.

Már éppen megint visszakavarnék a levelek közé, mikor elmegy az áram. Szinte másodperceken belül csöng a telefon.

– Igen? – mondom idegesen, mert a farkas már épp készült elfogni a gyalogkakukkot.

– Mikor lesz a szá…

Lecsapom a telefont, hiszen ez most itt élet-halál kérdése. Amilyen gyorsan csak tudom kitépem a számítógép kábelét az UPS-bõl, majd bedugom a helyére a TV-t. A francba. Ez a hülye farkas megint elhibázta. Menet közben minden riasztás megszólal, hogy a fõ számítógép haldoklik, meg, hogy a lemezek leállnak, de sebaj mert az én gépem külön rá van kötve az UPS-re minden eshetõséggel számolva. Különben is. Egész jól állok a DOOM-ban.

A telefon csöng, úgyhogy annak is kivágom már a biztosítékát gyorsan. Hogy úgy nézzek ki, mint aki dolgozik, elkezdek körbe-körbe rohangálni a szalagos kocsival. A megfigyelõ ablakból minimum olyan effektívnek látszom majd, mint mindig…

10 perccel késõbb visszajön az áram, itt meg két lemez le van állva. De a fenébe is! Egy életet sem veszettem, és különben is az utolsó pályán vagyok!

A telefon csöng. Egy felhasználó (micsoda meglepetés)

– Számítógépszoba – mondom fontoskodóan.

– Haló! Mikor lesz a számí…

Gyorsan lerakom.

Elég jól haladok, már csak azt a két nyavalyás rakétavetõst kell kinyírnom, és már bent is vagyok.

A telefon megint csöng. Lerúgom, hogy ne kelljen a kezeimet használni.

– Számítógépterem – üvöltöm, elmélyülve a játékban.

– Elvesztettem a file-jaimat – hallom a felhasználó vinnyogását.

– Na ebben már biztos lehetsz… – mondom, mert emiatt a barom miatt eltévesztettem, és lelõtt egy szörny. – Mi is a loginneved? – kérdem, hangom csöpög a kedvességtõl.

Megmondja, megnézem, és tényleg. A rohadt… És még csak nem is én tettem.

Na, azért, hogy én se maradjak le, gyorsan átirányítom a login shelljét a null device-ra, az elérési útját „.”-ra veszem, majd a „news” parancsára írok egy scriptet, ami szennyes üzeneteket küldözget a fõnökének, majd törli magát.

Na ezt próbálja meg a rendszer lefölözni!! …

Ma péntek van, úgyhogy ma korán jövök melóba. Még ebéd elõtt! A telefon csöng. Affene…

Fellapozom a kifogás naptáramat. A „Napfolttevékenység” bámul vissza rám. Hmmm, ebben érdemes elmélyedni. Két perc múlva felveszem a kagylót.

– Igen? – mondom.

– HOL A FÉSZKESBEN VOLT??? REGGEL ÓTA PROBÁLOM ELÉRNI!

Utálom, hogy ha velem kora reggel üvöltöznek. Ettõl csak rossz kedvem lesz. Asszem sejthetõ, hogy milyen…

– Ja, persze. Ma reggel nagyon erõs a napfolt tevékenység. Tudja, ez mindig megzavarja az elektronikát… – mondom édesen, mint a mézes cián.

– Huh? Hiszen reggel kitûnõen tudtam beszélni a barátaimmal!

– Igen, ez teljességgel lehetséges. A napfolt tevékenység ugyanis nagyon kiszámíthatatlan idõben és helyen csap le. Például múlt héten is; volt itt egy fickó, akinek a file-jai aközben törlõdtek, hogy õ velük dolgozott.

– Tényleg? Ez borzasztó!

– Ugye? Hé, tudja mit? Megnézzem a könyvtárát?

– Ó legyen szíves. Van egy-két nagyon fontos dolgom ott!

– Oké. Mi is a loginneve?

Megmondja. Az igazat megvallva ez arra hasonlít, mint amikor az ember egy halat akar lelõni egy hordóban. Kétszer. Elefántlövõ puskával. Fejbe.

(Kell még nekem mondanom azt a „clikety-click” dolgot? Azt hiszem nem..)

– Hány file is van a könyvtárában?

– Umm, hát van ugye az elméletem kidolgozása, ami kb. 20, akkor ott vannak az adatok, az szintén 20, aztán még kb. 10 a könyvembõl amit most írok.

– Hmmm, azt hiszem idõben elkaptuk. Még van két file a könyvtárában… valami .cshrc, meg valami .login …

– AAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaaaaaaaggggggggghhhh!

Hallom, hogy a könnyei csobognak a telefonba – pfujj, felfordul a gyomrom.

– Most akkor mit tegyek??? – szipogja.

– Sebaj. Le van mentve a cucc floppyra?

– Igen, de az már több hetes!

Begyújtom a lemágnesezõ egységet…

– Oké. Mi van akkor, ha leugrom érte, aztán majd felrakjuk a rendszerre, hogy nyugodtan tovább dolgozhasson?

– Nagyszerû lenne, de sajnos otthon van. Azt hiszem majd bejövök este, és én majd egyedül felrakom.

– Persze, nyugodtan. De aztán ne felejtse a napfolt tevékenységet. Valahogy védje le a lemezeit a sugarak elõl.

– Hogyan? Csomagoljam alufóliába?

– NE!!!! Az alufólia a legrosszabb a világon! Tudja, hogy mit csinál a mikróban, nem?

– De…

– Na látja. Akkor ne azt használjon. Csak egy dolog mentheti meg a lemezeit a napsugaraktól… A mágnes. Csomagolja a lemezeit egy mágnesekkel megrakott zacskóba, a napfoltok azt ugyanis nagyon utálják.

– Wow! Köszönöm!

– Nem gond, szívesen.

Végre el tudok menni egy pár órácskát ebédelni, de mivel nem hagyhatom az asztalomat gazdátlanul, elõrángatom a takarítót, hogy figyeljen oda, nehogy véletlenül lerakja valaki a telefont. Beleegyezik, ezért el is megyek.

Elsõ megálló a bank. Felváltom az ötven dolcsimat negyeddollárosokra, aztán megkérdezem, hogy mennyi van a számlámon. Aztán észrevétlenül kitépem a termináljából a tápot. Naná, hogy lepusztul. Természetesen sietek, ezért követelem az igazgatót.

Úgy gurul ide, mint egy túlméretezett úthenger, és megkérdezi, hogy mi a gond. Mondom neki, hogy csak a számlámról akarok egy kimutatást. Keresztbe fonom az ujjaimat. IGEN! Megtalálja a kihúzott vezetéket, bedugja, majd az IGAZGATÓI loginnal lép be!!! Végre itt az alkalom – gyorsan odacsapom magam a pulthoz, és az a rengeteg pénz szétfröccsen a pulton, meg körülötte. A diri nem néz oda, de a pénztárosok mindnyájan buknak az apróra. Tehát innentõl kezdve minden figyelemtõl megszabadulva, nyugodtan nézhetem, mit ír az a pacák az észveszejtõ percenkénti egy karakteres tempójával. Ennyi erõvel akár milliomos is lehetnék itt… befejezi. „MONEY”. Wow! De okos! Na mindegy. Legalább ma este gondot viselhetek a jelzálogomra.

Hirtelen egy olyan felhasználót látok meg, akit valamikor még ’89-ben töröltem. Azt hiszem beszélni akar velem. Még a bankigazgató is rázza a fejét. De már késõ. A pacák idejön.

– Um, elnézést, meg tudná mondani, hogy melyik a legjobb számítógép arra, hogy a diplomamunkámat megírjam rajta?

?????!!!! Iiiigeeeen…

– Hallott már a C64-rõl? – kérdem.

– Igen?…

– Na azt kerülje, mint a leprát! Nem sok ember tudja, de a számítógépek nem arra készültek, hogy ennyi memóriát kezelni tudjanak, néha 64000 dolog is egyszerre benne van. Ez egyenesen katasztrofális tud lenni néhány esetben!

– Ó!

– Próbáljon ki mást, ami sokkal biztonságosabbnak bizonyult eddig. Egy ZX81 duplakazettás egységgel, az a jó, már ha tud szerezni. Az 1K-s modell. Írja fel. Nehogy véletlenül diszket vegyen hozzá – maga is tudja milyen megbízhatatlanok, de a hagyományos audió kazetta örökké tart.

– Hé! Köszönöm!

– Nincs mit. Mi is volt a maga loginneve?

Megmondja. Ezt idén is törölni kéne. Az ember igazán azt hinné, hogy tanulnak a dolgokból.

Visszatérek a melóba. A takarító ott alszik a terminálnál. Megkérdezem, hogy itt akar-e dolgozni, de azt mondja, hogy õ jobb szereti rátépkedni az emberekre a vécé ajtót.

Visszarakom a telefont a helyére, és az egybõl csörögni is kezd. Utálom, mikor ezt teszi, hiszen így hetekbe telik, míg fel tudom tenni a fejemre a fejhallgatót.

Ez a legnagyobb duda, akivel eddig találkoztam, és éppen számítógépes problémája van. Imádom!

– Mi is a loginneved? – kérdem.

Megmondja (mintha nem tudnám már rég…)

Amilyen gyorsan csak tudom, végignézem a postáját (Elég unalmas anyag), aztán megnézem, hogy ki írogat neki levelet. Senki. Kiváló!

– Mi a probléma? – kérdem mosolyogva, édesen.

– Nem tudom elmenteni a szövegemet, és valamit a helyrõl dumál gép.

– Már nem sokáig! – mondom, és gyorsan letörölök mindenki mást, aki azon a lemezen dolgozik. – Mostanra már rendben kell lennie…

– Köszönöm szépen! – búgja nekem itt a kagylóba.

Meg is jegyzem magamnak, hogy holnap is kéne valamit tenni a könyvtárában.

– Nincs mit. A felhasználókért vagyunk…

A telefon szinte azonnal csöng, amint leteszem.

– A könyvtáram kiürült! – sikolt rám egy hang.

– Mikor történt az eset? – kérdem.

– Épp az elõbb… – hallatszik a könnyeken keresztül.

– Látom. Hát, én nem aggódnék a helyedben. Még három nap van hátra a szemeszterbõl. Ha éjjel nappal dolgozol, talán futja még egy kettesre…

Még csuklik egy párat, aztán lerakja. A hülye.

A TELEFON ÚJRA CSÖRÖG!!!

– A számítógépem képernyõje nagyon homályos. nem kéne vajon tekernem a fényerõ szabályzón?

– NEHOGY! – sikoltok fel – Hozzá ne nyúljon! Tudja mekkora sugárzást okoz azzal, hogy feltekeri a fényerõt???!!!

– Nos, én… – mondja teljesen bizonytalanul.

– Fogadja meg a tanácsom. Csak egy módon lehet meggyógyítani, és az a módszer a meghajtók sokkterápiája.

Azok a szavak, hogy meghajtó, meg hogy sokkterápia így együtt, valószínûleg készületlenül érték. Az emberek, amikor valami ilyesmiket hallanak, tisztára kikapcsolnak, annyira, hogy bármit megtennének, amit mondok nekik. Ha azt mondanám neki, hogy fusson körbe az udvaron egy szál 220-as vezetékbe öltözve, akár még azt is megtenné… Hmm…

– Nincs véletlenül egy felesleges 220-as kábele?

– Nincs…

– Hm, na mindegy. Akkor mégis csak a sokkterápia… Oké. Tehát, amilyen gyorsan csak tudja, kapcsolja be és ki a gépet egymás után harmincszor.

– Kivegyem a diszkeket?

– NE! El akarja az összes adatát veszteni??!

– Ó, nem… oké, kezdem…

Figyelmesen hallgatózom.. ..

…clicky..clicky…clicky.. .. .. …clicky. …clicky..

. . BOOM!

Csodálatos, majdnem huszonhét – pedig a táp általában tizenötnél összeszarja magát…

– A SZÁMÍTÓGÉPEM FELROBBANT!!!

– Tényleg? Akkor biztos a tápegység volt a hibás. Még szerencse, hogy rájöttünk. Garanciális még a gép?

– Nem!

– Ajjaj. Na mindegy. Azért meg kéne javíttatni… Lementette a dolgait?

– Igen. Még tegnap. A nagygépre, de a mai munkám már elveszett.

– Ajjaj. Mi is volt a loginneve? Megnézem, hogy sikeres volt-e a mentés?

Megmondja…

Az asztalomnál ülök, mint rendesen, mikor egy felhasználó telefonál.

– Helló, Számítógépterem, Simon vagyok, mit segíthetek? – mondom.

– Nem tudok bejelentkezni! – nyögi kétségbeesetten egy felhasználó.

– Mi is a loginneve, kérem? – kérdem tõle.

Megadja.

– Nem gond, mindjárt megnézem. Semmi baj, csak egy rosszul megírt login fájl. Meg is csináltam, akár már be is léphet.

– Köszönöm!

– Semmi gond, mihamarabbi viszonthallásra!

MI EZ??? kérdezhetik maguktól. Talán a pokoli operátor megtért? Megõrült? Netán szerelmes?

Nem, nem. Egyik sem. A pokoli operátor tevékenységét naplófájlba irányítják. És ha már ez történik, akkor én is be vagyok poloskázva. Tehát, amíg meg nem találom a bogarat, addig kedves vagyok. Nem tart sokáig. Ezt én mondom…

Aha! Egyet találtam a telefonkagylóban. Alapvetõ. De tudom, hogy a fõnök egy trükkös fazon, ezért tovább keresek. Igen! Egy a telefon alján, és egy a billentyûzeten. Ideje egy kis kávéfröcskölésnek. Elég nagy adagnak kell lennie, ezért az egész kávés edényt idehozom, és egy szemtanúra várok. A rendszergazda jön be.

– Hol van a nyomtatásom? – kérdi savanyúan – biztos mérges, hogy még nem kompromittáltam magam. Oké, bûnös azonosítva. Mint azt a pokoli operátor (azaz én) kimondja, „nincs a világon akkora probléma, amit ne lehetne megoldani egy felhasználó kiölésével, a fájljaik letörlésével, loginjuk megszüntetésével, valamint a VALÓDI keresetük adóhatósághoz való bejelentésével.”

Kihúzom a nyomtatását a kávé alól, ahová tettem, és naná, hogy a kávé végigfröccsen a telefonon és a billentyûzeten, amik valahogy egymásra keveredtek.

– Hoppacsek… – mondom, rémülettel arcomon. A rendszergazda arca elárulja, hogy okfejtésem helytálló volt.

– Ne hidd, hogy ezzel megúsztad! – röffen rám, és elrobog.

Átkapcsolok a hálózati figyelõre, és nézem, hogy mi jön ki az ürge PC-jébõl.

Aha! Egy kis feljegyzés, hogy engem függesszenek fel, épp igyekszik a diri lézerprinterére. Teszek egy-két változtatást bele, majd engedem tovább. Gyorsan még elindítom egyik kis programkámat, amire a nagy gép összeszarja magát.

Késõbb, miközben a rendszer egyfelhasználós módban bootol, kitörlöm azt a naplófile-os dolgot.

Ezután átmegyek a kommunikációs részlegbe, és rákapcsolódom a fõnök irodájában lévõ RS232-es csatimra. Csodálatos, hogy milyen könnyen le lehet hallgatni embereket, ha már egyszer adatkábel megy be az irodájukba…

Igazgató: – Biztos benne?

RendszerGazda: – PERSZE!

I: – Nem akarja meggondolni magát?

R: – SOHA!

I: – Rendben, akkor faxolom a személyügyiseknek…

R: – CSODÁLATOS!!

Két perc múlva a rendszergazda begörög hozzám, mosolyogva.

– Hát, azt hiszem hiányozni fogsz nekünk, Simon… – mondja, eltelve magától.

– Ó! – mondom neki, édesen, csöpögve a kedvességtõl -És hová megy?

– Nem Simon, – vigyorogja az arcomba – TE fogsz elmenni.

– ELÕLÉPTETÉS! – kiáltok fel. – Végre megírta azt a levelet a fõnöknek, amiben talpnyaló vén banditának hívja, és hogy kilép a cégtõl?

– Nem…

– Biztos benne? Pedig sokkal jobban hangzik, mint az, amit a kirúgásomról írt…

– T… – kerekednek el a szemei.

Mintha egy fókát csapkodnék halálra egy fürdõkefével. Odarohan, hogy leállítsa a faxot, de mivel most rúgták ki, >clicky clicky< a kártyája nem mûködik többé.

Amatõrök…

A telefon csöng. Ugyanaz a fickó, aki az elõbb.

– Most már be tudok jelentkezni, de kifogytam a helybõl.

– Egy pill, mindjárt megnézem.

>clicccky<

rm -r * …

Épp autózgatok befelé a munkahelyre, mikor megragadok emögött a vén pacák mögött, a klasszikus pokoli lassú sofõr mögött, akinek az autóján csak a húszasig van kikopva a kilométeróra, a sarkokon meg kettõvel fordul be. Kidudálom a lelkem is, de valószínûleg a hallókészüléke le van tekerve nullára, úgyhogy itt ragadtam mögötte.

Megjegyzem a rendszámát. Az igazat megvallva, az elmúlt tizenöt és fél percben már percenként hatvanszor megjegyeztem. Affene… affene… Azt hiszem megint bele kéne turkálnom a rendõrségi adatbázisba, és be kéne raknom az öreg kocsiját, mint frissen lopottat amit a városszéli fegyverkereskedõk vittek el.

Beérek a melóba. Felcsapom a kifogásnaptárat. „ELEKTROMÁGNESES SUGÁRZÁS AZ ÛRBELI SZEMÉT MIATT” Elég kellemes. Azt hiszem jó nap lesz ez a mai.

Belépek a „ROHADÉK” loginra, (a segítségkérõ loginnév), és megnézem a postát. Három új levél. Az elsõ 117 soros, valószínûleg tiszta nyavalygás. A mindenit. Ezt utálom. Ahelyett, hogy elmondanák, hogy szükségük van egy kis helyre, leírják, hogy miként oldják meg a hülye feladataikat a tanáruknak, és hogy már tegnapra kellett volna, és már rég kész lenne, de a nagybácsikájuknak most szedték le a herpeszét, és túl sok vért vesztett, emiatt be kellett rohanni a kórházba… stb., stb. Letörlöm.

A második üzenetet olyan emberke küldte, aki még nem igazán tudja kezelni a levelezést, ezért teljesen üreset küldött. Válaszolok rá, hogy: „Semmi gond, jövõ keddre meglesz.” Remélem fontos volt…

Az utolsó üzenetet meghagyom holnapra, elvégre a szombat egy unalmas nap, legyen egy kis munkám akkorra is.

Csöng a telefon. Pedig azt hittem, mára már ennyi elég.

Kihangosítom, majd berakok egy pizzát a mikróba.

– Igen? – kiáltom.

– Valami gond van a boot diszkemmel. Nem tudok belépni a rendszerre.

– Magánál van a lemez?

– Persze!

Leugrom érte, majd berakom a pizza mellé öt percre, ULTRA-NUKE fokozatra.

Hat perc múlva visszatelefonál.

– Még mindig nem mûködik, ráadásul kerreg amikor beteszem, és még büdös is.

– Ó, A FRANCBA! Már megint az elektromágneses sugárzás, amit a szemét okoz az ûrben!

– Tényleg? Azt hiszem hallottam már errõl. (Ez nem normális!!)

– Hát igen, azt hiszem új lemezt kell vennie.

– Ó semmi gond, a régi már úgyis kezdett kopni. De azért köszönöm.

– Persze, nincs baj. És ne feledje, hogy futtassa rajta az FDISK-et, mikor sok adat van rajta, a vírusvédelem érdekében…

– Persze, meg fogom tenni! Köszönöm!

– Nincs mit – ez a munkám!

Az xcbzone nagyon lassan fut, ezért kiirtok egy csomó felesleges adatbáziskezelõ processzt és visszatérek a játékhoz. Na így már sokkal jobb.

Nem egyszerû az élet itt a fronton, mindig csak a meló, meg a szakadás…

Leugrom a kávézóba egy kis kétórás uzsira – olyan kedvesek ott hozzám. Azóta legalábbis, mióta valahogy bejelentõdtek az ÁNTSZ gépére… Fura. Felkapok egy pár doboz kokát, valami sajtosat, aztán visszarobogok az irodámba, egyenesen át az elsõsökön, akik a számítástechnika alapjait tanulják. Végignézek az osztályon, és valami feldereng bennem. Itt egy elsõs osztály és egy árva tanár sincs velük.

NEKEM ITT SEGÍTENEM KELL!!

Megállok az osztály elõtt.

– Rendben, én vagyok a maguk helyettes demonstrátora és ma félre fogjuk tenni az elõzetes terveinket fél órára, hogy a REMARK, vagy ahogyan azt a számítógépes rövidítések világában ismerik, az rm funkcióról meséljek…

Tanárnak kellett volna mennem – mindig olyan jól megtalálom a helyem ezekkel a diákokkal…

Ma meghívtak egy órára, hogy vendégként tartsak elõadást a „Számítástechnika Alapvetõ Mûveletei”-rõl, ezért miután Sam a szemetes kezeiben hagyom a géptermet, lemegyek.

Az óra megkezdõdik és rendben lemegy, majd a végén a diákok kapnak tíz percet arra, hogy kérdéseket tegyenek fel egy igazi operátornak.

Magamhoz ragadom a tollam és papírom.

– Kérem, mielõtt ezt elkezdenénk, megkérnék mindenkit, felszólalás elõtt mondja meg a loginnevét, hogy minél jobban, hatásosabban tudjak a kérdéseikre válaszolni. Köszönöm. – Az óraadó hálásan rám néz. A személyes érintkezés valahogy mindig meghatja õket… – Elsõ kérdés? Maga ott…

– Mit gondol a megosztott rendszereken lévõ felhasználók egyéni titoktartásáról?

– Mi is a loginneve?

– CMS1103

>Scratchy scritch<

– Számítógépes titkok… Hmmm. Ez tényleg fogós kérdés. Arra gondol, hogy nem szabadna elolvasni azokat a szexuális indítékú leveleket, amiket az osztályfõnökével váltogatnak?

– AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAGGGGGGGH!

– Ah. Nos, úgy tûnik barátunk távozott – biztosan rossz TÖKÉLETESEN VÉLETLENSZERÛ példát választottam. Maga ott?

– CMS1136. Arra lennék kívá…

– Ó igen, 1136 az egyetlen az egyetemrõl akinek jár az alt.sex.buggery.by.sailors.dressed.in.mums.clothing terület.

– Csakis, és kizárólag kutatási célból!

– Ebben biztos vagyok. Bár azért elég sok történetet mesél el, ahhoz képest, hogy csak kutat…

– NNGggggAAAAAAAAAAAAAAAGGGHGH!

– A következõt kérem…

…

Két perccel késõbb az elõadóterem üres. Az a baj ezekkel a nyavalyás tanulókkal manapság, hogy nem akarnak tanulni.

Visszamegyek a gépterembe, ahol Sam megint elaludt a konzol mellett. Azt hiszem a munkámra pályázik. Megjegyzem magamnak, hogy beleturkáljak a bérlistájába, és töröljem a biztosítási befizetéseit. Az ember soha nem lehet elég óvatos.

Visszarakom a telefont a helyére. A mai napon elõször. Ez a retek azonnal elkezd csörögni. Ebbõl elég ennyi, gyorsan átirányítom a 07-re, hogy ott folytassa. Ez majd megtanítja õket. HOPPÁ! Majdnem elfelejtettem a mai napra rendelt kifogást. „Statikus elektromosság a nylon alsónemû miatt” – nem jó, kikerülhetõ, bár egyes esetekben hajlamos lennék helyszíni kiszállásra. Á, nem éri meg a fáradságot. Választok egy másikat. „STATIKUS ELEKTROMOSSÁG, MÛANYAG VONALZÓ MIATT” Na EBBEN aztán van kihívás!

Visszakapcsolom a telefont, majd a szemetest a printer kimenete alá tolom. Még egy meló letudva. A telefon felcsörren. Végre! Ez nagy fogás lesz…

– Heló?

– Szia, meg tudnád mondani, hogy miként kell helyesírásellenõrizni a dokumentumomat?

– Persze, csak írd be azt, hogy „spell”, majd a fájl nevét.

– Köszönöm.

Hû, de nagyon kedves vagyok ma reggel. Persze, mivel tudom, hogy az általam írt spell inkább hibákat tesz be a szövegbe, ahelyett, hogy kivenné õket. Ilyesmi, hogy azt, hogy „kedves”, „te dög”-re fordítja, meg ilyenek. Jó, mi?

A telefon csöng – már megint õ.

– Valami gond lehet az ellenõrzõ programmal.

– Ezt mibõl gondolod?

– Mert a fájlom tele van hibával!

– Szerintem pedig nem a program a hibás. PC-rõl vagy bejelentkezve?

– Igen, de…

– Kérlek, hagyd meg nekem a technikai diagnózist… Na, van mûanyag vonalzó a közelben?

– Umm >nyelés<, igen…

– Na látod. Statikus elektromosság keletkezett a merevlemezeden, amit a vonalzód váltakozó elektrosztatikus mezeje gerjesztett – ugyanúgy, mint amikor a papírfecnik ráragadnak a vonalzóra, ha megdörzsölöd.

>BUTA MÓD BEKAPCS<

– Ó. És most mit kell tennem?

– Azt tudod ugye, hogy hogyan kell a papírt leszedned a vonalzóról, nem? Néhányszor odaütögeted az asztalhoz. Na, ugyanezt kell a PC-vel is tenni. Néhányszor, mondjuk hússzor, kb. 30 centirõl ejtsd az asztalra.

– Ó, Oké.

>crash<

>crash<

>crash<

– Um, a monitor elsötétült.

– Persze, azt kell tennie – csak így tovább. És ha végeztél, akkor ugyanezt tedd meg a képernyõvel is. Az elektromosság oda is felmászhatott a vezetékeken át.

>crash<

>crash<

>crash<…

Leteszem. Felkelek, és lemegyek a külsõ laborba, hogy mézet tegyek a floppy meghajtókba, mikor egy Lee Harvey Oswald kinézetû ürge rohan oda hozzám, és lelõ. Az egyetlen hang, amit hallok, az az exrendszergazda vihogása…

Késõbb, a kórházban eszembe jut, hogy elfelejtettem megkérdezni a pacák loginnevét.

Majd minden elsötétül…

Mikor a sötétség kitisztul és én kiérek az alagútból, feltûnt, hogy meg sem vagyok sérülve. Aztán mégiscsak. Lehetséges. Ezért még valaki megfi…

Meghaltam.

Persze egy igazi operátor ezt nem halálként könyveli el, hanem egy kiadós otthon töltött szabadságként.

Öt másodperccel késõbb megkapom azt a csekély 15 kV-ot a tüdõcsúcsom környékére. (Ezek a kórházi fiúk aztán tudják, mi a buli!)

Három héttel késõbb, mikor már le tudok ülni a fenekemre, visszatérek a konzolhoz. A pihenés jót tett nekem, egyszerûen nagyszerûen érzem magam. Bepótolom lemaradásomat a posták terén, majd értesítem a diákokat, hogy visszatértem, úgy, hogy egy jelzés nélküli karbantartási leállást hajtok végre azzal, hogy belerúgok a reset gombba. (Ezt igazán szeretik).

Felcsapom a mára rendelt kifogást. „Globális felmelegedés” IGEN IGEN IGEN!!

Micsoda fogadtatás!

Hónap vége van, amikor általában az automatikus, levélben figyelmeztetõ programok elkezdenek csipogni a gazdáiknak. Emiatt visszaállítom a rendszeridõt hét nappal, hogy csend legyen, aztán lecserélem a printerben lévõ friss szalagot egy három évesre, amiben lyukak vannak.

Végignézem a saját csigapostámat, és megnézem a Pokoli Operátorok havilapját, a „kill -9”-et, és végigolvasgatom a cikkeket. Van itt egy kis aranyos arról, hogy miként tegyük az OS/2-t lassúvá, unalmassá, de ez nekem tisztára úgy néz ki mint az OS/2 saját installációs utasításai…Na, de sebaj. Átlapozok a PokOp varázsló rovathoz, hogy leadták-e a cikkeimet. Mindegyik itt van! Még az is, amelyikben arról a C fordítóról írok, amelyik véletlenszerûen sorokat töröl a forráskódból.

A telefon csöng.

– A PC-m képernyõje elsötétült!!

– A hálózati kábel – mondom neki.

– Nem lehet, azt már megnéztem. Mikor bekapcsolom, nem csinál semmit!

– A hálózati kábel – mondom neki.

– Nem, azt már leellenõriztem, és rendben van. De a billentyûzeten nem villannak fel a fények, meg máshol sem.

– A hálózati kábel – mondom neki.

– Ó, most veszem észre a kábel nincs jól bedugva!

– A hálózati? – kérdem.

– Igen… bocsánat.

– Sebaj. Legalább rendesen mûködik?

– Igen, azt hiszem. És sajnálom, MAGÁNAK volt igaza végig!

– Persze, mostanában rengeteg ilyen hibával találkozunk, a globális felmelegedés miatt. Véletlenszerûen hõtágulást okoz ugyanis, és ez a szilárd halmazállapotú tárgyakban hõindukált mozgást eredményezhet.

Gondosan figyelek. Semmi. Más szóval: >BUTA MÓD BEKAPCS<

– Bár ezt véglegesen meg tudja javítani – mondom neki.

– Igen? És hogyan?

– Egyszerûen csak sót kell kicsapni a fém érintkezõkön.

– Ó! – (A BUTA MÓD egyre keményebben érvényesül).

– Csak annyit kell tennie, hogy egy kis folyékony ásványi anyagot kell rá juttatnia. Van magánál oldott ásványi só ugye?

– Ó, nincsen.

– Oké, sebaj. Csak vegye be azt a kábelt a szájába, ami a PC-be megy és nyalogassa meg. De ne felejtse el megpucolni, hogy ne nyeljen szennyezõdést. És a monitort kapcsolja ki!

– Oké, csinálom.

>Fzzzt< >clunk!<

Hallom, ahogy a hallgató a földre esik. Kár beléjük a szabad kapacitás…

Beérek a munkába, de egy kissé fáradt vagyok, ezért bedugok egy kis rezet a konnektorba, hogy levágjam a biztosítékot. A szoba sötétségbe borul, és a gépterem végre csendes.

Ezt már szeretem!

Melléteszem a telefont, és behúzom a függönyöket a megfigyelõ ablakon. Most már igazán sötét van. Nem lennék meglepve, hogyha valaki csúnya balesetet szenvedne.

Kiemelek néhány álpadlókockát, majd felhívom a szerelõket, hogy a kisgép megint beadta a kulcsot. Ezután kicserélem a biztosítékot egy pár szögre, és leföldelem a rendszert. Az embernek nem csak várnia kell az eseményekre ugyebár, hanem elébe is kell mennie…

Tizenöt perc múlva a mérnök megérkezik, és beleesik a lyukba. Visszarakom a padlót, épp mielõtt a rendszergazda megérkezik (ez egy új, kedves egyén), aki azt mondja nekem, hogy figyeljek oda, még a végén valakinek baja esik a sötétben.

Bólintok, majd mondom neki, hogy igazán nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyit álljon a rendszer, és mi van akkor, hogyha csak felkapcsolom a biztosítékot, remélve, hogy nincs nagyobb gond. Miután felhívom a figyelmét a negatív publicitásunkra, megteszi rövid karrierjének utolsó döntését; azt mondja, csak csináljam nyugodtan.

Késõbb, mikor a füst eloszlik, megnézem a kisgép füstölgõ romjait. Nem valami kellemes látvány…

– Furcsa, hogy a biztosíték beragadt, nem? – mondom az ürgének késõbb, mikor a csomagjait pakolgatja a szobájában. – Az esély csak egy a millióhoz volt. Kár, hogy valaki látta az egészet és feladta levélben a világnak. Még szerencséje lesz, ha egyáltalán autószámítógépekkel engedik majd dolgozni.

Visszamegyek a gépterembe, és visszakapcsolom a többi biztosítékot, hogy életre keljen az egész, majd nekiállok törölgetni a felhasználók levelei között. Kiszúrok magamnak egy szexuális jellegû levelet, amit az egyik kollégista lány írt a férfi úszócsapat egyik tagjának. Azt hiszem ez jó lesz. A feladó nevét átjavítom a dékánéra majd átmásolom a /etc/nologin névre, aztán a root logint megváltoztatom „Winker”-re és a jelszavát „lsdfjhsdf”-re, ezután felhívom a nagyfõnököt, hogy rendszerbetörésre gyanakszom. Legalább egy pár órába bele fog telni, míg helyretesszük, ez idõ alatt a népek meg csak azt a levelet fogják olvasgatni… Mikor hallom a lövést a dékán irodája felõl, rájövök, hogy õ már elolvasta.

A hívásokat átigazítom a rendszergazda irodájába. Biztos fog örülni annak a sok telefonnak ezekben a szomorú idõkben.

Még egy lövést hallok, és rá kell jönnöm, hogy õ ma már nem fog több hívást fogadni.

Visszairányítom a hívásokat, és megnézem a mai kifogást. „GYENGE ÁRAMELLÁTÁS”. Túl nyilvánvaló. „STATIKUS ÁRAM”. Még mindig egy kicsit túl gagyi, de nem akarok kifogyni a kártyákból még az év vége elõtt, ezért jó lesz ez.

A telefon szinte abban a pillanatban csörög, mikor beteszem a Top Gun-t a videóba. Leállítom a képet, és kihangosítom a telefont.

– Azt hiszem rossz floppylemezt vásároltam.

– Igen? – kíváncsi vagyok, hogy mióta lettem vásárlói tanácsadó szolgálat.

– Itt van ez a lemez és nem tudom megformattálni. A dobozból az összes többit igen, de ezt nem. Emiatt gondolom, hogy hibás.

– Igen? De akkor miért engem hív? – kérdem tõle.

– Hát, a dobozra az van írva, hogy garanciális. Hol kaphatok cserét?

Aha! Persze.

– Na lássuk csak. Biztos, hogy a lemez a rossz, nem pedig csak a statikus elektromosság okoz problémát?

– Hogyan???

– Statikus elektromosság. Tudja, az, ami magáról szokott átpattanni a gépre.

– Pedig le vagyok földelve a csuklómnál!

Cirka mostanra rájöttem, hogy valami szakbarbárral akadtam össze. A csuklószalag nem igazán divat errefelé a városban…

– Persze, persze, de egy átlagos csuklószalagnak az ellenállása csak egy 1 megás ellenállás, ez pedig egy igazán rossz föld. Amire magának szüksége van az egy direkt földelés. Csak markoljon rá valami fém tárgyra, ami a közelében van.

– A fém íróasztalom jó?

– Kiváló! No mármost, van magánál valami gemkapocs, hogy levezesse az áramot?

– Egy pillanat, igen!

– Oké, a másik kezével nyúljon be a kapoccsal a ventilátoron keresztül és érintse meg a vastag piros drót végén a csatlakozást.

– Azt, amelyik a táphoz kapcsolódik?

– Igen, ez az…

– Hé, ez nem a >kzzzzt!< >clunk<

Még egy hívás, amit a pokoli operátor sikerrel megoldott…

Nagyon el vagyok foglalva az új login scriptemmel. Már majdnem bolondbiztos. Mondjuk mi lenne, ha így indulna be:

„Az IGEN azt jelenti, hogy NEM, a NEM azt, hogy IGEN. Töröljek mindent? [I]?”

Kezdek igazán aggódni azok miatt a fura login betörések miatt… bár a rendszergazda nem annyira. Õt úgy tûnik inkább azok a rejtélyes számítógépes halálesetek foglalkoztatják mostanság. Fura dolog ez az élet.

Kiválasztom a kifogásomat mára. „DOPPLER EFFEKTUS”. Elég tudományosan hangzik – természetesen egy kis rásegítéssel.

A telefon, létezésem egyetlen kínja, megszólal.

– Igen, gépterem – mondom, segítõkésznek mutatkozva.

– A szerelõvel beszélek? – kérdi a hívó.

Fura, hogy mennyi a süket ember manapság. Mi a szösz, tisztára unalmasak…

– Igen, vele – hazudom (Még Nixon is ráfázott volna velem…)

– Valami baj van a floppy meghajtómmal. Úgy tûnik nem mindig tud olvasni.

– Hmmm, milyen idõs is a meghajtó?

– Hát, kb. egy éves…

– És néha hibázik, de néha meg mûködik, de egyre többet hibázik?

– IGEN!

– Igeen, ez bizony a magnetikus doppler effektus.

– Pedig én azt hittem, hogy ez csak a fénnyel és a hanggal történik…

>SZENNYES MÓD BEKAPCS<

– Igen, de kiderült, hogy a forgó felületeken, mint a lemezeken is, a részecskék magnetikus elrendezõdése állandóan változik, különösen, mikor a fej enyhén bemágnesezõdik.

– Daah, Ó

– Tehát, annyit kell csak tennie, hogy lemágnesezi a fejet. Van fejlemágnesezõ hurokja?

– Ó, nem, sajnos nincs.

– Oké, akkor a bonyolultabb módszer kell. Megvannak a programjának az eredeti lemezei?

– Igen.

– Oké, akkor dugja be õket egyenként a meghajtóba, és formattálja meg õket.

– MICSODA!?!?!?

– Ne aggódjon, nem fog mûködni – emlékszik, hogy rossz, nem? Csak annyi fog történni, hogy a lemezek szûz mágneses mezeje visszaállítja a fej mágnesességét, mert azokat nem a rossz meghajtó doppler effektusos feje írta fel.

– Ó, nagyszerû!

– Tehát, mikor íráshibát ír ki, akkor csak folytassa. Ezt tegye meg az összes eredeti lemezzel, aztán, hogy biztos legyen a hatás, még egy tisztítólemezt is rakjon be, ami majd felszedi a lehullott mágneses részecskéket.

– Ó, köszönöm.

– Ne köszönje meg – EZ A MUNKÁM!

Lerakom a telefont, ami egybõl csöng is. A nagyfõnök.

– Simon, fel tudna jönni az irodámba?

>RIADÓ!<

Amilyen gyorsan csak tudom, megnyomom a pánikgombot a LAN-Analizálón, hogy precíz legyek a „Generálj 90%-os forgalmat” gombot.

– Persze, persze, most menjek, vagy ké…

A másik telefon felcsöng. Kihangosítom.

– Igen, gépterem, Simon vagyok. Mit segíthetek?

– A HÁLÓZAT MEGHALT, A GÉPEINK ÖSSZERONGYOLTÁK MAGUKAT – a kihangosított hang beleüvölt a másik kagylóba. Szuper…

– Értem – mondom nyugodtan. – Igen, a monitoromon látszik az eset. Valószínûleg egy rossz kábel a hibás, mindjárt megnézem – kérem tartsa a vonalat.

Megnyomom a „felmentést kaptam” gombot (AKA „Forgalom Állj”) az analizálón, és a felhasználó szinte azonnal felordít:

– Kiváló, már mûködik! Köszönöm!

– Rendben, szóra sem érdemes. Viszonthallásra.

A nagyfõnök mindent hallott, ezért azt hiszem ez a kis kiruccanás nem is lesz annyira rossz. Meg is mondom neki, hogy azonnal ott leszek, miután a hálót biztosítom. Miközben megyek felfelé, kitalálok egy új szlogent, ami boldoggá fogja tenni a vezetést. Komplett Betörõ Kizárás. Jobban hangzik, mint az, hogy kihúzom a dugót. Ugyanúgy, ahogy a Fõ Reset Kapcsoló is jobban hangzik, mint egy egyszerû kikapcs gomb.

Odaérek az irodához, ahol a személyisek fõnöke is ott van. O-Ó…

– Simon – Mit szólna, ha maga lenne a rendszer-adminisztrátorunk?

?!!!

– Nem is tudom… Szeretem, hogyha a dolgok a kezemben…

– Extra tíz rongy havonta, plusz egy Ford…

– Transit?

– Rendben.

– Oké, benne vagyok.

…És itt véget ér a történet, ahogy a tizedik napon kellett volna, mert Simon a pokoli operátor elutazott Angliába egy kis továbbképzésre.

Ám ekkor hirtelen megjelent Õ, egy hordozható lemágnesezõ egységgel kezében…

…

– …Szeretném, ha komolyan venné ezt a hívást…

– Hogy micsoda? – nem tehetek róla, de a fickó hanghordozása meglep egy kicsit.

– Szeretném kihangsúlyozni, hogy fontos ügyben telefonálok. Biztos vagyok benne, hogy önnek a maga helyzetében nagyon nagy a felkészültsége a nemzetközi szabványokból, amik a hibakövetésre és javításra vonatkoznak…

Ez nem normális. Más okot nem tudok elképzelni arra, hogy ilyen kora hétfõ délután zavarjon, rögtön azután, mikor beérek a munkába.

– Mi is a loginneve?

Megmondja, ezért egy kis ideig csak az a túl ismerõs clickety-click hallatszik. Látom, hogy az accountjára be van állítva a perverz jelzés, de egy darab gif file sincs nála. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet…

– Aha, na ami azt a fontos ügyet illeti. Azt szeretné, hogy megnöveljem a prioritást, amivel ezt a hívást kezelem?

– Igen!

– Tudja mit, megduplázom – mondom kedves, megnyugtató hangon.

– Nagyszerû – motyogja.

–-…Namármost, mivel kétszer semmi az még mindig semmi, és mivel ez egy kiemelt hívás volt, ezért a PIROS szemétládámba fog kerülni, a barna helyett.

– MI??? – sikolt fel – TUDJA MAGA, HOGY KIVEL BESZÉL?!?!?!?

– Hát, megkereshetném a loginnevét és kitalálhatnám, de hát annyi emberrel foglalkozunk mi itt. A neve semmit sem jelentene nekem. Legalábbis, ha nem csinált valami tényleg perverz dolgot valamelyik rejtett biztonsági kameránk elõtt – tudja, azok elõtt, amik a laborokba voltak szánva, hogy megelõzzék a kalózkodást, de véletlenül a vécékbe kerültek, miután az utasítás megkeveredett a beszerzõk és a szerelõk közötti úton. Talán valami elektromos vihar lehet a bûnös… Mindenesetre, hacsak nem csinált valami tényleg undorítót a kameráink elõtt…

…mint…

(Megkeresem a nevét a zsaroló füzetecskémben)

…mint amikor valaki nõi fehérnemûkbe öltözött és olyasvalamit táncolt ami (legalábbis a felkészületlen nézõ számára) a „Mary Poppins” egyik fõszerepének tûnhetett; nem, azt hiszem a neve semmit sem mondana nekem…

Hallom, ahogy sípolva levegõt vesz – és õ is tudja, hogy meghallottam, ráadásul azt is, hogy neki vége.

– Na persze, ha maga is olyan lenne, mint azok az emberek, akkor emlékeznék a nevére, fõleg, ha az elõléptetési bizottságról van szó, tudja, azokról a bûvöskocka fejûekrõl. De jelenleg feledékeny kedvemben vagyok. Remélem nem bánja, hogy ha elfelejtem a hívását, ugye…

– Persze, természetesen – mondja, önbizalmának utolsó leheletével.

– Akkor viszhall mostanra! – kiáltom vidáman. – De mielõtt leteszi, megkérném, hogy küldjön már egy kis pénzt az Operátorok Jótékonysági egyletének számlájára legyen szíves. Igen hálás lennék – sõt, talán még a lemágnesezõ egységgel sem takarékoskodnék annyit, már ha érti mire gondolok… Mary…

Valami idomtalan mennyiségû ígérgetés után leteszi, és én meg is tartom az egyezség rám esõ felét. A backup anyagai immáron csak halvány emlékek… Ezután végignézem a kérdéses filmet (a címkéjén: Archív-26/5/99), majd odadobom a fõnöke postájához…

Tényleg a legjobbat akartam neki. Elvégre csak a nagy feszültség okozott nála problémákat.

A nap következõ hívása a Felhasználók Szövetségétõl jött, ami valami olyasféle csoportosulás, amit néhány felhasználó hozott létre, mert azt hiszik, hogy igazságtalanul bánnak velük.

Néhány embernek semmi sem jó.

No mindegy. Hogy levakarjam õket a hátamról, meghívom õket, hogy lássák, milyen nehéz az operátorok élete, majd gyorsan elõkészítek egy pár villogó lámpát és figyelmeztetõ berregõt, hogy elbolondítsam ezeket az agytalan kreténeket…

Mindnyájan bezsúfolódnak az irányító szobába, kb. tízen, abból a szaglász fajtából, amelyik mindenhová csoportosan jár. Vécére is. A dolog egész jól halad, telefonokra válaszolgatok, „figyelmeztetéseket” állítok le, mikor az egyik savanyú arcú floppy-zsoké elszúrja az egészet.

– Tudja, ezek a csengõk és fények nem vernek ám át engem. Valaha mérnök voltam jómagam is, azokban az idõben, mikor ezek a kicsik kijöttek. Ez a riasztás nem igazi. Olyan hibaüzenet meg egyszerûen nem létezik, hogy 00-10-03-15-E. Ez nem lehetséges. Maga biztosan csak átprogramozta a kijelzõt, hogy ezt mutassa! Ez az egész csak egy színjáték!!!

A fene sem gondolta volna, hogy jön egy okostojás, és tönkrevágja a napom. Akkor már csakis a B terv marad, bár az egy kicsit rázós…

– Igen, ez így igaz – ismerem el szégyenkezve. – Ez az egész hamis. Csak nem akartam, hogy lássák mi van a gépteremben…

Bekapják a csalit. Amint úgy tûnik, hogy valamit rejtegetek odabent, lecsapnak, mint a kiéheztetett piranhák.

– MIÉRT, MI VAN A GÉPTEREMBEN??!?!?! – kiáltanak fel, rágódva a husin.

– Nos, – mondom az én legjobb na-látjátok-pupákok hangomon – azt hiszem, legjobb, ha megnézik…

…

Késõbb, még aznap, segítek a rendõröknek betörni, és megpróbálom velük együtt összerakni a megrázó eseményeket.

– Ez rémületes! – mondom, hangomban az elfojtott szörnyülködéssel. – Egyszerûen félelmetes!

– Igen, igen, – mondja a rendõr egy kicsit idegesen. – Menjünk csak ezen az egészen végig még egyszer. Azt mondja, hogy maga ott hagyta õket a gépteremben, mert el kellett rohannia valami papírért, mikor õk valahogyan beindították a halonnal oltó berendezést?

– Igen, igen, hát nem rémítõ?

– …És bár van egy harminc másodperces figyelmeztetõ periódus, mégsem tudtak kijutni az ajtóig…

– Igen micsoda tragédia.

– …Ráadásul az a két ember, aki állítólag dohányzott, és ezzel beindította az oltószerkezetet, nem is volt dohányos…

– Igen, milyen szerencsétlen dolog ilyenkor rászokni!

– …Aztán, akárhogy is nézzük, az ajtó tele van kaparásnyomokkal, és az egész úgy néz ki, mintha az ajtó beragadt volna, vagy el lett volna torlaszolva…

– …Valószínûleg beragadt. Már többször szóltam ezidáig, amint az látszik is a rengeteg e-mail-bõl, hogy az ajtó zárjával valami gond van, de egyik szerelõ sem tudta megmondani, hogy micsoda…

– Ráadásul valaki odakintrõl az irányító szobából látta, hogy maga megnyomta a halon kézi kioldóját…

– PERSZE, hogy megpróbáljam leállítani a rendszert és megmentsem azokat a szegény, ártatlan szerencsétleneket…

– És ezek után még mindig azt várja, azt higgyem, baleset volt ez az egész?

– …Hát, nem is tudom, hogy mit várjak öntõl, de azt hiszem az arca nagyon ismerõs nekem valahonnan. Ugye járt már errefelé valamelyik vécében, nem?

– Háááát, egyszer, vagy kétszer – mióta maga itt van elég sok hívást kapunk innen – fõleg öngyilkosságok miatt.

– Á, igen? Nem volna kedve eljönni velem, megnézni egy kis videó filmet arról, hogy egyes emberek mit meg nem tesznek egy vekni kenyérrel?

…

Hohó! Javulnak a dolgok…

– Ó, Simon, köszönöm, hogy eljött. Kérem foglaljon helyet.

Az elõléptetési bizottság ma valahogy nagyon csendes. Általában nem különböznek egy falkányi csaholó kutyától, ráadásul magabiztosabbak is szoktak lenni. Biztosan valami jó hír.

– Simon, ugye tudja, hogy az operátori hely megüresedett amiatt a tragikus baleset miatt, ami a személyzeti öltözõben történt.

– Igen – suttogom. – Tragikus.

– Hogy miként kerülhetett az a kenyérpirító a zuhanyzóba, nem a bizottságunk feladata kideríteni. Nekünk mihamarabb utánpótlást kell találnunk. Normális körülmények között kívülrõl töltenénk be az állást, de sajnos az a szörnyû eset, ami a lifttel és a jelentkezõkkel történt, meghiúsítja ezt a lehetõséget…

– Rémítõ – húzom el a szám, szívemben teljes sajnálattal a jelentkezõk iránt, miközben elképzelem, ahogy azok a szerencsétlenek a halálukba zuhannak liftestõl, mindenestõl… Baleset volt, remélem értik.

– …Ugyan nagyon különösek a körülmények; a rendõrök szerint a lift gyorsabban zuhant, mint azt a gravitáció indokolná. De azt hiszem, ezt már nem fogjuk megtudni, mivel az irányító egység leégett abban a nagy tûzben…

Tulajdonképp ezt a dolgot érzékenyebben kéne felfognom, de látom, hogy a teremben egy kicsit sok az ellenséges pillantás. A bizottság némelyik tagja még nem tudja eldönteni, hogy megengedje-e, hogy én legyek az operátor, vagy esetleg áldozatául essen egy titokzatos balesetsorozatnak. Eldöntöm, hogy átvágom a szalagot, és döntök helyettük.

– Szóval, minden ellenkezésüket félretéve, úgy döntöttek, engem fognak megválasztani operátornak…

– Nos… – mondja az elnök, miközben kétségbeesetten körbenéz segítséget várva – … igen.

– Oké. Rendben. Szükségem lesz egy pár tízezres fizetésemelésre a megnövekedett felelõsség miatt, valamint még egy pár tízesre a költözködéshez.

– DE HISZEN CSAK KÉT IRODÁNYIRA VAN ONNAN!

– Nem rossz ötlet. Kétszer tíz elég lesz a költözésre. Ja, és új irodabútor is kell. Talán egy bõrfotel meg fog felelni. Ó, és ne felejtsék el a kávéfõzõt.

Felkelek a székrõl.

– Nos, egyenlõre csak ez jut eszembe, majd késõbb még jelentkezem. Most vissza kell mennem dolgozni.

Miközben egymás között pusmognak, visszatérek a szobámba. Mivel lassan vége a munkanapnak (3 óra), írásvédetté teszem a lemezeket, majd elindítom a shutdownt 1 perces beállítással.

Cseng a telefon.

– Nem tudom elmenteni a munkámat – sírja egy hang.

– Pedig igazán meg kéne próbálnia.

– De a rendszer nem engedi. Nem tudja megállítani a rendszerleállítást?

– Hát, szívesen megtenném, de sajnos ez teljességgel lehetetlen. Senki nem tudja, hogy ilyenkor mi történhetne. Talán még az összes munkáját is elveszíthetné. Ki tudja.

– Um… – szinte hallom, ahogy forognak a kerekei – … Uh…

Lerakom. Nagyon határozatlan volt.

Eddigre a shutdown már befejezte, én bootolok egy nagyot, majd úgy határozok, hogy beleviszek egy kis mulatságot az életükbe. Kihúzgálok véletlenszerûen egy-két terminálkábelt, majd ugyancsak véletlenszerûen máshová dugdosom. A diákok termináljait általában a tanári gépekre, és vice versa.

Ezután kiválasztok egy szerencsétlent a panaszládából, hogy az e heti „Külsõ Behatoló” lehessen, majd letörlöm az összes fájljukat.

Kitaláltam egy új mókát. Elõkaparom a telefonszerelõk kézibeszélõjét, majd átsétálok a kommunikációs szobába, hogy belehallgatózzam az emberek beszélgetéseibe.

Többnyire semmiségek, de a dolog ad nekem egy ötletet. Az egészet áteresztem egy hangfelismerõ egységen, hogy figyeljen az én nevemre (biztonsági szempontból), a szexuális témákra, és ahol élõ csirkékrõl van szó. A lehetõségek végtelenek.

Egy felhasználó telefonál.

– Ó, jó napot. Meg tudná mondani, hogy mi a jelszavam? – kérdi.

– Sajnálom – mondom ezredszerre. – A jelszavak titkosítva vannak a rendszeren, emiatt sokkal könnyebb új jelszót beírnom, mint megmondani a régit. (Ami hülyeség; mivel a jelszótitkosító rutinban van egy kis házi változtatás, amivel a fejlesztõk fogadni merek nem számoltak.)

– Ó, oké – meg tudná változtatni „homok”-ra, kérem? Ez volt a régi jelszavam.

– Sajnálom, de nem változtathatjuk meg a jelszavakat olyanra, amit a felhasználó mond. Ez ellenkezik a biztonsági elõírásainkkal.

– Ó, akkor tudna nekem új jelszót adni?

– Persze. Mit szólna mondjuk a „homok”-hoz?

– Hogyan? .. ..Ja, oké, ez megfelel.

Lerakom. Õ is. Tíz perc múlva megint telefonál.

– Megváltoztatta már a jelszavamat?

– Megváltoztatni???? – kérdem. – Csak azt kérte, hogy adjak új jelszót, szó sem volt változtatásról.

– De… Ó, na mindegy. Meg tudná esetleg változtatni ‘homok’-ra, kérem?

– Sajnálom, de ahogy azt már korábban megmondtam, a biztonsági elõírások ezt nem teszik lehetõvé. Ugye ha én tudnám a maga jelszavát, akkor minden további nélkül be tudnék magához lépni. Nem így van?

– Hát, igen…

– És ha ez történne, a maga adatai máris nem lehetnének megbízhatóak, ugye?

– Uhh, igen, azt hiszem.

– Más szóval, ha már két ember tudja egy felhasználó jelszavát, akkor a biztonság a felére csökken, ugye?

– Igen, azt hiszem igaza van.

– Persze, hogy igazam van. Én vagyok az OPERÁTOR. És nem csak akkor van igazam, ha igazam van, hanem akkor is, ha véletlenül tévedek…

– Uhh…

Azt sem tudja, hogy helyeseljen, vagy ne. Balek.

– Namármost – mondom, megszakítva kínlódását. – Mindjárt megváltoztatom azt a jelszót.

– Köszönöm.

– Semmi gond. Visszhall..

– D…>click<

Visszatelefonál.

– Nem mondta meg nekem a jelszavam!

– Persze, hogy nem. Már megegyeztünk abban, nem, hogy ha két ember tudja a jelszavát, akkor kevésbé biztonságos a rendszer, nem?

– Na igen, de…

– Semmi de. A biztonság az biztonság. Visszhall.

Az az egyetlen baja ennek a melónak, hogy nem magától megy – az embernek DOLGOZNIA kell rajta.

Visszatértem Angliából, és újra a régi birodalmamban járok, hogy rendszergazdaként dolgozzak. Ezzel a poszttal sajna az jár, hogy reggel kilenctõl este ötig kellene dolgoznom.

Elég fura. De egyáltalán nem tetszik.

Lemegyek a gépterembe, hogy megnézzem kedvenc gépeimet, de mivel már nem én vagyok az operátor, nincs belépési engedélyem. Fel is hívom a jelenlegi operátort. Felveszi.

Rossz jel.

– Bejuthatnék a gépterembe? – kérdem, tisztelettudóan.

– Hááát… – habozik – …mit akar csinálni?

Határozatlan. Egyre rosszabb. Egyenesen ki kellett volna vágnia a farbát, hogy az a nap, mikor egy felhasználó be fog jutni az Õ géptermébe, az az a nap lesz, amikor õt dobozba teszik és felszáll a nagy Égi Gépterembe, hogy találkozzon a Legfõbb Operátorral.

– Csak szeretnék egy pillantást vetni a gépeimre.

– Um, hát nem szoktunk senkit beengedni ide, hacsak nem vészhelyzetben – nyögdécseli.

Medve anyám! Mintha bocsánatot akarna kérni! Nem bírom tovább, ezért gyorsan elmenekülök. Bocsánatkérõen utánam szól és ez felfordítja a gyomrom. Látom, hogy elpocsékolnak valamit, amit évek gondos munkájával építettem fel. Esztelen pusztítás folyik a szemem elõtt! Nem hagyhatom, hogy így legyen vége. Valamit tennem kell…

Visszatérek a szobámba és magamhoz ragadom a borítékot, amit nyugdíjazásom boldog napjaira tettem félre. Átfésülöm azt a néhány papírt, fotót, diktafon szalagot, míg meg nem találom amit keresek. A fénykép egy kicsit fakó, egy kicsit homályos, de az alakok még mindig felismerhetõk rajta.

– Igen? – a Nagy Fõnök maga veszi fel a kagylót.

– Jó napot, Simon vagyok a gépterem mellõl. Azt hiszem van itt valami nálam, ami a magáé.

– MICSODA?!?!?

– Egy fénykép. Egy a huszonnégybõl.

– MIRÕL BESZÉL? ELFOGLALT EMBER VAGYOK – NE PAZAROLJA AZ IDÕMET, JÓ?

– Nos, ez egy fotó, amin néhány nõnemû barátjával látható, amint éppen mintha valami fura dolgot mûvelnének.

– Ó, tényleg, kíváncsi voltam hová tûnhetett. Remélem be tudja tenni egy borítékba, hogy feladja nekem…

– Hát, azt nem hinném…

– Biztos hamisítvány. Honnan a pokolból tudna maga ilyet szerezni?

– Az irodájából. Egyik éjjel nyitva hagyta az ajtaját.

– Ki van zárva, az ajtómat elektromosan zárom minden este.

– Számítógéppel?…

– Ó. Mit akar?

– Az új operátorokat.

– Oké. Ki vannak rúgva.

– NE! Akkor majd másikat vesz fel, ami még rosszabb is lehet!

– Akkor mit akar?

– KIKÉPEZNI ÕKET!

…

Egy pár nap múlva megkezdõdik a kiképzés. Sajnos csak egyet kezelhetek, mert a másik megszökött, mikor hallotta, hogy én akarok vele beszélni. Na mindegy, egy is jobb a semminél.

Az alapoktól kezdjük.

– Oké, akkor ugorjunk bele. Mit gondolsz a felhasználókról?

– Részemrõl okék, azt hiszem – válaszolja.

– OKÉK?

– Hát néha tudnak fájni, az biztos.

– Néha?

– Hát elég sokszor…

– Elég sokszor?

– RENDBEN! MINDIG! UTÁLOM ÕKET, UTÁLOM! MINDIG IDETELEFONÁLNAK, HELYET KÖVETELNEK MAGUKNAK, VAGY BE AKARNAK JELENTKEZNI, VINNYOGNAK AZON AZ UNDORITÓ HANGJUKON, HOGY LASSÚ A GÉP. UTÁLOM ÕKET!!!!

– Na ez az. Ugye. Látod, tudtad te a választ. Második kérdés. Mit csinálunk a felhasználóknak?

– Amit akarnak?

– Nem.

– Amit mi gondolunk, hogy õk akarnak?

– Nem.

– Amit MI akarunk?

– Nem.

– NEM TUDOM!!

– Látom. Nos, mi semmit nem csinálunk a felhasználókNAK. Mi csak a felhasználókKAL csinálunk dolgokat. Finom csak a különbség, de lényeges. Na most akkor, mit csinálunk mi a felhasználókKAL?

– Amit akarunk?

– Pontosan. És MIÉRT tesszük azt?

– Mert megérdemlik?

– Nem…

– Hogy meggyõzzük õket, hogy ne hívjanak?

– Ismét nem. Azért csináljuk, mert ez nekünk jól esik. És meg tudjuk úszni.

– Ó! Lehet, hogy igazad van?

– Én TUDOM, hogy igazam van. És ha nincs is, akkor is NEKEM van igazam, mert én vagyok az OPERÁTOR. Ilyen egyszerû! Ha erre a mondatra emlékezni fogsz, akkor nincs az a dolog, amit ne tudnál megoldani. És most az utolsó kérdés. Mit csinálunk pontosan a felhasználókkal?

– Letöröljük a dolgaikat, tönkretesszük a mentéseiket, elolvassuk a leveleiket…

– Nem nem ügynökpalántám, ez csak bagatell. Nekünk össze kell törnünk õket. Mi értelme, ha letörlöd a dolgait, ha soha nem használja? Mi értelme, ha a privát levelezését elolvasod, ha nem mondod el a dolgait se a barátainak se a rokonainak. Minek tönkretenni a mentést, ha nincs rá szüksége? Nem, nem. Össze kell törni õket. Rá kell jönniük, hogy õk csak egyszerû birkák, akikrõl mi tudjuk, hogy azok.

– Értem.

– Persze. Na én most elmegyek, és meg ne lássam magamat még egyszer itt!

– Köszönöm uram.

– Uram?

– Ja! Na tûnés a géptermembõl!!

– Ez az, ezt már szeretem!

Az átok elmúlt.

– Ó – szól utánam az operátor, – nem emlékszem, hogy hogyan nézett ki a mentésed. Nem ez a szalag az, ami itt van a lemágnesezõn?

>HMMMMMMMMM<

AAAAAGH!

Beérek az irodámba, és mivel ez az elsõ napom – szeretnék jó benyomást kelteni – a bejövõ leveleimet kidobom a kukába. Na, ez az, amit én hatékonyságnak nevezek.

Felhív a nagyfõnök és közli, hogy mostanában nagyon sok a panasz a gyakorló pokoli operátorra. Megkérem, hogy az összes hívást továbbítsa nekem, majd én foglalkozom az üggyel. Felhívom az operátort, hogy sürgõsen jelenjen meg az irodámban.

Két héttel késõbb elõkerül, mikor is megmutatom neki az eddig felgyülemlett bejelentéseket.

– Hetvenhárom panasz az elsõ három hét alatt! – üvöltöm. – Ez persze jó – de NEM ELÉG jó! Naponta legalább tíz panaszt akarok hallani rólad – LEGALÁBB. Na, most akkor hadd lássam, mit csinálsz rosszul. Ha felhív egy felhasználó – mit teszel?

– Kiölöm? – kérdi a PO.

– NEM! Hogyan ölhetnéd ki, ha egyszer nem tudod a loginnevét. Az elsõ feladat: megszerezni a loginnevet. Aztán mit csinálsz?

– Kiölöm?

– NEM! Elõször meg kell kérdezni, hogy mi a problémájuk.

– Miért?

– Mert akkor késõbb hivatkozhatsz arra, hogy nem magyarázták el rendesen. Nagyszerûen véd – mindig bejön. Teszem azt, egy felhasználó felhív, hogy panaszkodjon. Én meghallgatom a problémájukat, majd azt mondom: „Ó, én azt hittem, hogy mikor azt mondta a PC-je nem mûködik, azt gondolta, hogy miként tehetné meg a PC-jével azt, hogy az soha többé ne dolgozzon, és az összes adatát is letörölje.”. Mindig ez történik. Aztán mikor vinnyog, csak megmondom neki, hogy nagyon sajnáljuk, majd ha végeztem, hamisítok neki egy kis CPU használati idõt, hozzácsapom a számlájához, hogy az ne legyen kisebb, mint a perui nemzeti adósság. Tehát, miután meghallgattad a problémájukat, mit teszel?

– Kiölöm?

– NEM! Ezután ki kell találni valami kifogást. Van kifogásnaptárad?

– Ó, nincs…

– Uram atyám, és még ez mondja, hogy képesített operátor! Jobb lesz, ha mihamarabb beszerzel egyet. Addig is, itt az enyém. – Odaadom a sajátom, miközben felcsapom az elsõ lapot – „ENTRÓPIA”… Ezt nagyon szeretem.

– Tehát, miután elmondtad a kreténnek a kifogást, mit teszel?

– Kilövöm?

– IGEN! – (Azt hiszem ennek rögeszméje van) – És azután?

– Lerakom a telefont?

– NEM! Akkor mindig vissza fognak hívni, amint a probléma újra fellép. A te feladatod az, hogy féljenek a telefontól. Miként tudnál dolgozni, ha állandóan hívnak. Tehát, meg kell fizetniük a telefonért. Mit tennél ezek után?

– Letörlöm a dolgaikat?

– Igen, kezdetnek nem rossz, de akkor meg azért hívnának, hogy újabb dolgokat rakjál fel nekik. Te azt akarod, hogy többé ne hívjanak. Mit teszel?

– Szidom az anyjukat?

– Nem. Azt hiszem bemutatót kell tartanom. Van nálad tollbetét?

– Igen.

– Látod azt a fali csatlakozót? Dugd bele a betétet.

– De áram van benne!

– Azt hiszed, hogy bedugatnám veled, ha lenne benne?

– Ó – >fiddle< >fiddle< >BZZZZZZZEEEEERT!<

Hát persze, hogy be. Nem volt jó semmire a figura.

Ma hallgatom meg az új operátori állásra jelentkezõket, s mivel én vagyok a Pokoli Rendszer adminisztrátor, magasak az igényeim. És mint Ex-Pokoli Operátor, az igényeim még magasabbak.

Behívom az elsõ jelentkezõt.

– Oké – mondom. –Akkor most felteszek néhány kérdést, hogy felmérjem a tudásod a számítógépek és a hálózatok terén, különös tekintettel a gyakorlatra.

– Persze.

– Rendben. Elsõ kérdés. Hogyan tudod megakadályozni, hogy valaki a levelezésbe csúnya leveleket juttasson be?

– Lezárom az accountjukat.

– Jó. Részletesebben?

– Kiürítem a könyvtárukat, megváltoztatom a jelszavukat, és az összes mentésüket letörlöm.

– Kiváló. Mi az a killfile?

– Hmm. Ez egy olyan lista, amiben loginnevek, levél tárgyak, news címek vannak feltüntetve, amit az olvasó program automatikusan átugrik, így nem kell szemetet olvasnom.

– Nem. Emlékezz vissza, engem a gyakorlati oldal érdekel. A killfile arra szolgál, hogy a kiölendõ loginneveket tárold.

– Ó, persze, bocsánat.

– Sebaj. Mi a DCE?

– Delete, Close, Erase.

– Jó! Mi a DTR?

– Don’t Try to Ring. Az operátorok jelszava.

– Nagyszerû. DBMS?

– Don’t Bug My Supervisor. Talán az egyik legfontosabb rövidítésünk.

– Naná, hogy az. Oké. Egy felhasználó felhív, és arra panaszkodik, hogy egy másik felhasználó szexuális indíttatású leveleket írogat neki. Mit teszel?

– Lementem a leveleket, törlöm a panaszkodó loginját (véletlenül), majd megzsarolom a küldõt azzal, hogy elküldöm õket a szüleinek.

– Jó, azt hiszem meg fogsz felelni. Fogd csak meg ezt a drótot!

– Köszönöm, inkább nem.

– Kiváló. Átmentél a vizsgán. Holnap kezdhetsz is. Légyszíves azon az ajtón menj ki, hogy ne zavard a többi jelentkezõt.

BZZZZZEEEERETTT!

Áram a kilincsben. Erre mindig ráfutnak. Talán a „Panasziroda” felirat vonzza õket mint a lepkéket a lámpa…

Kilököm a hullát az ablakon.

– KÖVETKEZÕ…

Ne kérdezzétek, hogy hogyan kerültem újra ide. Egyszerûen csak itt vagyok és kész. Legyen elég csak annyi, hogy a vezetés nem nézte jó szemmel azokat az információkat amiket összeszedtem a legráfizetésesebb felhasználóinkról. Fõleg miután megtalálták a poloskákat a fõnök irodájában. A fene se tudta, hogy ez azzal szórakozik, hogy állandóan kutat a helyiségben.

Na száz szónak is egy a vége, újra itt vagyok a nyeregben. Sajnos ez azt jelenti, hogy eggyel több operátor van a gépteremben. Miután bezárom a szalagtár ajtaját, ez a probléma is megoldódik. A kopogás és kiabálás abbamarad egy pár óra múlva. Azt hiszem ez a helyiség tényleg légmentesen zárt. Hogy köszöntsem magam újra a hivatalban, körbeküldök egy üzenetet, hogy a rendszer tíz perc múlva leáll, majd öt perc múlva lekapcsolom a gépet.

Imádom ezt csinálni. Boldogan figyelem a gép merevlemezaktivitást jelzõ lámpácskáit, miközben a gép az indulás hibajavítási fázisába lép, ahogy letörli az összes journal fájlt. Érdekes, hogy minden indulásnál mennyi szabad helyünk van…

Épp elindítom a DOOM-ot, mikor a telefon csöng. Mi a szösz, már tisztára hiányzott, míg nem voltam itt. Fel is veszem gyorsan.

– Gépterem – mondom.

– EZ NEM VOLT TÍZ PERC!!! – üvölti a kagylóból egy hang.

– Mi nem volt tíz perc? – kérdem a legnyugodtabb hangomon. Látom, hogy a távollétem alatt a dolgok nagyon elfajultak. Pedig ahogy mindig is mondottam volt, az ember jobban teszi, ha ritkán kényeztet és sûrûbben szórja az rm -r parancsot…

– TUDOD TE AZT! Azt írtad, hogy tí… >szünet< …Ummm, kivel is beszélek?

– Itt az Operátor beszél; miért, kit várt?

– Darren? Darren te vagy az?

– Nem, nem. Darren sajnos jelenleg nem elérhetõ.

– Ó. És nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza a gépterembe?

– Valószínûleg a következõ biztonsági mentésre itt lesz – valamikor 2007 felé, ha jól sejtem.

Azon gondolkozik, hogy megkérdezze-e tõlem, hogy visszaállítanám-e az elveszett dolgait. Érzem. Hagyom, hogy rágja magát egy kicsit.

– Csak ezt akarta kérdezni? – kérdem édesen, mint a cukrozott epe.

– Hát… nem, nem számít.

– Persze, hogy nem. Megnézzem, hogy a könyvtárában minden rendben van-e? – súgok neki.

– Megtenné? Kicsit még új vagyok a rendszeren, nem tudom, hogy hogyan kellene csinálnom.

– Persze mi is a loginneve?

Hallom, hogy mindene azt sikoltozza, hogy ne mondja meg – a körülötte lévõ emberek is sikoltoznak, hogy ne mondja meg.

Megmondja.

– Oké. Ahogy elnézem minden rendben van a könyvtárában! – mondom neki.

– IGEN? NAGYSZERÛ!

A hangjából csöpögõ megkönnyebbülés szinte undorító.

>clickety< >clickety<

– Igen. Mind az xdefaults, mind a newsrc rendben van.

– De … De mi van a megfigyelési adataimmal?

– Tessék?

– Körülbelül tíz fájl volt a kutatási könyvtárban. Olyan adatok, amit évek alatt gyûjtöttem össze.

– Ó. Hát, én semmit sem látok. Lementette valahová?

– Tettem egy másolatot a barátnõmhöz…

– Loginneve?

– Hmm… >szünet< …

Megteszi?

Meg.

Mint amikor úthengerrel versz be egy szöget.

>clickety clickety<

– Nem, ott sincs semmi. Ó! Egy pillanat, van itt valami, ami akár az is lehet; elég nagy. Azt hiszem meg kéne próbálnia bejelentkezni és megmenteni.

Összehúzok cat-tal vagy ötszáz oldalnyi szemetet és bevágom a barátnõje könyvtárába kutats.j névvel.

– Hogyan tudom megtenni?

– Oké; be tud már lépni?

– Igen, azt hiszem… Rendben, beléptem.

– Tuti, csak annyit kell tennie, hogy a mailer programon keresztülfuttatja, hogy az lecsippentse a nyolcadik bitet, különben a visszaállítás logikai hibával kiakadhat.

>BUTA MÓD BEKAPCS<

– Ó… Tehát mit kell tennem?

– Be kell írnia azt, hogy ‘mail root < kutats.j’

– Rendben, csinálom!

– ÁLLJ! Az orrával kell gépelnie!

– M..? Micsoda???

Felcsapom a kifogásnaptárt. „HARDWARE NYOMÁSHIBA”

– Ezt amiatt kell csinálnia, mert a gép rosszul viselheti, ha túl erõsen gépel. Tudja ez, ha szárazak a maga ízületei, elektromágneses indukciót eredményezhet.

>BUTA MÓD VÉGÉRVÉNYESEN BEKAPCS<

– Ahha. Oké…

– Namármost. A parancsot húsz alkalommal kell beírnia.

– Persze, persze…

Leteszi.

Gyorsan felhívom a biztonságiakat.

– Hé! Van egy õrült a laborban. Az orrával gépel. Azt hiszem fegyver is van nála…

Három perc múlva hallom a lövéseket. Törlöm a könyvtárát, elvégre már úgysincs szüksége többé rá.

A telefon ismét csöng. Anyu az.

– Szassz anyu, mi a gond?

– Simon, van egy kis problémám a munkámmal. Azt hiszem a floppy amin a személyes dolgaim vannak, hibás.

– Aha. Oké. Ugye van nálad egy kis körömlakklemosó, meg olyan a kis vattacsomócska, amivel az ember a fülét pucolja?

– Igen.

– Na, akkor húzd ki a lemezt, és pucold le azt a barna valamit, ami a benne lévõ izén van; ez piszkítja be a fejet. Addig csináld, amíg egy csinos kis tiszta fehér lapocskát nem látsz benne.

– Ó! Köszi Simon!

– Nincs mit. És anyu, emlékszel mikor nem engedtél át a szomszédba videózni öt éves koromban?

– Igen, miért?

– Á, semmi…

Elég meleg a mai délután itt a gépteremben. Nem t’om miért, talán vissza kéne kapcsolnom a klímát, de a fenébe is, tisztára meg vagyok fázva, melegnek kell lennie, ha be akarok menni.

Kikeresem a mai napra rendelt kifogást. „Hitelkártya által gerjesztett mágneses interferencia” Elég misztikus ahhoz, hogy ne tudjanak belekötni.

A telefon csöng.

– Haló, gépterem – mondom.

– Szia! – kezdi a hívó. – Szeretnélek megkérni benneteket, hogy rakjatok be legyetek szívesek négy mega RAM-ot a gépembe. Most vettem a városban egy fickótól, és gondoltam ti meg tudnátok csinálni nekem.

– Nos, rendes körülmények között meg tudnánk, de sajnos most a mûszerész fiúk el vannak foglalva azzal, hogy lángvágóval kinyissák a szalagtárolót, mert valami bûz szivárog onnan. De szerintem te is be tudod tenni.

– Igen? Én azt hittem veszélyes – mondja.

– Ugyan már, csak annyira, mint házban lakni. Csak ne felejtsd el, hogy kivedd a chipeket abból a mûanyag zacskóból, mielõtt összeragadnának.

– Igen? Miért tennék azt?

– Ugye hallottál már sztatikus RAM-ról, nem?

– Igen…

– Namármost, mi a fenének rakják ezeket antisztatikus zacskókba? Elég gyanús, nem? Lehet, hogy a tieid már rég összeragadtak, szerintem jobban jársz, ha azonnal kiveszed õket.

>BUTA MÓD BEKAPCS<

– Ó! >crinkle crinkle< Oké. Most mit tegyek?

– Csak annyit, hogy meg kell szabadulnod a töltéstõl, amit valószínûleg már a RAM-ok is megkaptak; végül is nem akarod a gépedet felrobbantani, ugye? Vegyél le minden gyapjút magadról, és cseréld ki nylonra. Utána fésüld meg magad egy párszor, és rakd a chipeket a fésûbe, hogy ott készenlétben legyenek. Kapcsold be a géped, aztán a bent lévõ memóriát húzgáld ki-be körülbelül tízszer, hogy a dugasz bemelegedjen. Aztán rakd be az újat, kapcsolgasd be a gépet egy pár tucatszor, és ezzel minden meg van oldva.

– Hé, köszi!

– Szóra sem érdemes, értetek vagyunk.

Elindulok ebédelni – elvégre már vagy tíz perce folyamatosan dolgoztam –, miközben elhaladok a tanulók laborja elõtt. Masszív csipogás hallatszik az egyik gép felõl. Vagy egy image fájlt nézett meg a gazdája szövegesen, vagy pedig ráeresztette a fingert az accountomra, amivel magára szabadította azt a core fájlt, amit átneveztem „.plan”-re. Mire kiválogatja a dolgait addigra már az egész gépideje letelik. Ejj, de kár.

Visszatérek az ebédbõl egy pár óra múlva, és becsusszanok a Usenet hírei közé, az alt.binaries.pictures.erotica területre, majd letörlöm az igazán hosszú képek harmadik és negyedik részét. Persze csakis azután, hogy lementettem õket magamnak és rámásoltam a legutolsó felhasználó backup szalagjára.

Aztán felkészülök, hogy megnézzem a frissen kivett videófilmeket, azzal, hogy kikapcsolom a nyomtatókat, kihúzom a telefonokat, mikor észreveszem, hogy a videómat valaki eltüntette. Hmm, valaki itt kutakodott, míg nem voltam itt…

Diszkréten utána érdeklõdöm néhány helyen az esetnek, „rm -r”-rel fenyegetõzve, és ki is derítem, hogy a fõnök titkára orozta el. Le is suhanok, hogy visszakérjem. Csakis akkor, mondja, ha aláírom a KÖNYVET, amiben megmondom, hogy mikor viszem vissza, hány percnyi filmet akarok vele megtekinteni, és vajon PAL, vagy NTSC-t fogok-e nézni, satöbbi. Azután õ majd ezt felviszi az õ személyes számítógépére (amihez hozzá sem nyúlhatok, mert nem tartozik hozzánk), amibõl színes grafikonokat tud arról készíteni, hogy ki nem dolgozik az osztályon.

Megmondom neki, hogy ez soha nem fog visszakerülni – elvégre én voltam az, aki korábban belevágta a kalapácsát, ezért nekem kell, hogy a tulajdonomban legyen az a nyavalyás masina. Azt mondja nekem, hogy ez teljességgel elfogadhatatlan, és nekem másik videót kell magamnak találnom, mert erre neki huszonnégy órán át szüksége van, hátha kell valakinek. És mivel minden este a PC-jét hazaviszi magával, ne is gondoljak semmiféle hamis kölcsönigazolásra. Ebbõl már látom, hogy valójában mi folyik itt – egy alig álcázott próbálkozás arra, hogy a hatalom székét (az operátori szobában) megszerezze a Pokoli Titkárnõ.

Úgy döntök, ezt a pontot neki adom. Elvégre elég jó titkárnõ. Általában húsz százalék alatt van azon levelek száma, amit a megfelelõ levelesdobozba tesz, mikor a posta megérkezik.

Következõ reggel, mikor kettõre beérek három figyelmeztetést találok az asztalomon, amikben további dolgok iránt érdeklõdnek, amik a gépteremben vannak javításra váróként elkönyvelve. Az a lökött technikus szigorúan titkos információt juttatott ki, az iránti törekvésében, hogy lefektesse a titkárnõt. Kár érte, pedig már kezdtem megkedvelni. Találok még egy kis papírkát, amiben a nagyfõnök felhatalmazza a nõt, hogy nyomozzon.

Mindezek mellett látok még egy kis fecnit, amin kijelenti kedvenc billentyûszagú boszorkányom, hogy huszonnégy-órás belépési kulcs kell neki a gépteremhez.

ISMÉTELTEN rájövök, hogy ezeknek még egy icipici pontocskát sem szabad hagyni. Utánanézek a csaj RS232, Ethernet, Appletalk és telefon port címeinek, és kipakolom a hubból. Lerúgom a biztosítékot a hálózatán csakúgy mint a világításáét. Aztán már csak egy pár drót lecsupaszítása van hátra, és már lehet is bedugni…

Pár perc múlva csörög a telefon.

– MI TÖRTÉNT A SZOBÁMMAL?! – nyikorog titkárnõcském.

– A szobájával? – kérdem ártatlanul, kedvesen, miközben a telefon alapján leellenõrzöm, hogy hová költözött. Aha! Csak ide a folyosó végére.

– Igen, az ÉN SZOBÁMMAL. Elment az áram és minden lehalt.

– Uram atyám! Mit csinált, mikor elment az áram? Csak nem valami butaságot?

– Nem! Dolgoztam a PC-men!

Ahogyan kihangsúlyozza, hogy a PC az övé, tisztára megõrjít.

– Az ön saját PC-jén? – kérdem.

– Igen!

– Az ön saját nagyon személyes PC-jén?

– Igen… – Ez még nem tudja mit akarok…

És most megmutatom neki a Pokoli Operátorok egyik alapvetõ törvényét, miszerint a Pokoli Operátor nem csak gyõzni szokott. Gyõzni bárki tud. A pokoli Operátor gyõz, és totálisan DEMORALIZÁL. Ez az igazi gyõzelem.

– Remélem a gépét kikapcsolta, mielõtt felhívott.

– Miért? – kérdi, egy kissé bizonytalanul.

– Csak azért, mert az ön saját, külön bejáratú, személyes tulajdona nem része a cég biztosítási elképzeléseinek. Teszem azt véletlenül egy kis túláram lépne fel, isten tudja csak, hogy mi történhetne egy ilyen értékes, érzékeny személyes szerkezettel mint…

Hallom, ahogy nagyon halkan melléteszi a telefont és lábujjhegyen visszasprintel a szobájához. Miközben többször levágom a biztosítékát, elgondolkozom azon, hogy mit is fogok délután a videón nézni. Mivel még mindig a telefonon csüngök, hallom a háttérbõl a nagy durranást. A PC-je összepiszkította magát.

Tíz perccel késõbb csöng a telefon a kontrollszobában. Persze õ az, bár mintha már egy kis kétségbeesés is beférkõzött volna a hangjába. Nagyjából lefordítom elcsukló szavait, miszerint azt szeretné, hogy a terminálját kapcsoljuk be a hálózatba. Persze, semmi akadálya; mondom is neki, hogy addig nyugodtan hetyeghet a technikusával. Lerakja.

Semmi humorérzéke sincs.

Megint tíz perc múlva a szerelõ szól ide, hogy a szoba összes vezetéke halott.

Mondom neki, hogy mindjárt megnézem, majd visszadugom az Ethernetjét, telefonját és Appletalkját. Így már csak az RS232 maradt… A következõ tizedik percben ismét a telefon kelt fel szunyókálásomból. Megint a szerelõ az, amint a titkárnõje elõtt hatékonynak akarja feltüntetni magát.

Panaszkodik, hogy az RS232 még mindig nem jó. Kivágom magam, azzal, hogy biztos tönkrement a vezeték vége, és megkérem, hogy rakjon fel újat. Hallom a >snip!< hangot mikor letépi a régit, majd a recsegést, ahogy férfiasan a fogaival tisztítja a vezetéket. Rákapcsolom az áramot a vezeték felém esõ végére. Amint meghallom, hogy

>ERRRRRREEEERRKKK!,

Máris tudom, hogy a „leltárhiány” többé nem fog problémát okozni. Ismét egy gond, amit a Pokoli Operátor távirányítással és véglegesen megoldott.

Nos, igen. Piszkos, büdös, sintérmeló, de valakinek ezt is élveznie kell, nem?

Egyenlõre ez az utolsó rész amit Simon, a Pokolból Futtatott Operátor megírt. Állítólag egy még pokolibb rendszeradminisztrátort láttak a környéken, bár a hírek nem vehetõk megalapozottnak, mert számítógépen keresztül terjedtek el…

Büdös egy forró nap ez a mai. Itt ülök az én kis nem-légkondícionált szobámban és ideges vagyok. Az ilyenre szokták mondani eléggé elítélhetõen, hogy vörös az idegtõl. A helyes szín persze a fehér.

Beloginolok az accountomra, ahol három segélykérõ levél árválkodik. A sorsuk elõbb-utóbb a kiöregedés lesz, majd újra elküldik õket, majd megint, majd írnak utána egy másik levelet, aztán azt is elküldik újra, aztán a harmadikat is, majd megpróbálnak egyszer-kétszer telefonálni, aztán újabb levél, utána már sûrûbb hívások, majd végül, szomorú, de az erõszak következik. Ami nem olyan szomorú, hogy én elõbb jutok el idáig…És ezt õk is tudják.

Mivel azelõtt én voltam a…

POKOLRÓL SZALAJTOTT OPERÁTOR !!!

…aztán meg néha esténként rámjönnek ezek a rángatózások. Mint néha a hullákra (Vagy ahogyan a kifejezést én jobban kedvelem: a tökéletes felhasználókra).

Néha reggel is elkap. Pl. amikor a telefon csöng. Meg e-mail-t kapok. Meg amikor valaki hozzám szól. MEG amikor egyesek hörgetik azt a rohadt kávéfõzõt, hogy habos legyen a kávéjuk. De azért kigyógyítottak. Egy új ember vagyok.

Elmosolyodom a gondolatra és elérzékenyülve nézek végig múltam maradványain. Egy pár 8mm-es backup szalag, amin rajzfilmek vannak, 23 köszönõlevél, amiért részt vettem azokon a temetéseken ahol a számítógépközpont emberei voltak a fõszereplõk. Aztán azon a kis vicces 220-as kábelen, aminek a végére az ethernet csatlakozót buheráltam. Ezt még ki sem tudtam próbálni, úgyhogy azt sem tudom mit csinálna ha…

Unatkozom.

Bizony. Abszolúte, rohadtul, MEGÁLLÍTHATATLANUL unatkozom. Felkelek és egy ujjlenyomatmentes mágnest teszek a fölé a piros kapcsoló fölé amit a Fõnök szereltetett fel amíg odavoltam szabin, majd kifeszítem az üvegajtót egy csavarhúzóval. Amennyire tudom, a kapcsolónak az a feladata, hogy beindítson egy riasztót, amennyiben nyitva van az ajtó.

Ezerszer elmondtam, de mintha soha nem hallották volna – „Az olcsó megoldás nem megoldás.”

Kinyitom az ajtót és felharsan a … csend. Na jó, a csend és John Lee Hooker „Mr. Lucky”-ja a CD-mbõl. Felmarkolom az elõbb említett ethergyilkosomat, elsétálok a folyosó végére, és miután ott is felrakok egy kis mágnest, halkan kinyitom a kapcsolószekrényt.

Egy dolog hiányzik ebbõl a társadalomból manapság. A bizalom.

Kiszedem a tárgyaló biztosítékát, majd sétálgatok egy kicsit és bedugom az ethergyilkost egy olcsó idõzítõbe, amit mostantól számított 5 percre állítok. Miközben haladok visszafelé, már kezdem hallani a mormogást, amibõl a „csomagok ütközése” hallatszik ki. Bedugom jogvédetlen szögbiztosítékomat (kb. 200-300 A a tûréshatár) egy igen jól leszigetelt kombinált fogóval, majd elcsoszogok a teázóba és elkezdem a kávéfõzést. A gép csak félig jut, mikor leáll. Na EZ az amit én csomag ütközésnek neveznék.

Vadul körbepillantok, ahogy körülöttem kitör a pánik, egy fél kávéval kezemben. Kilépek a folyosóra, ami a pokol elõszobájává vált. Két programozó harcol a poroltóért, azon igyekezve, hogy kioltsák lángokban álló termináljaikat. Elsétálok a fülkémhez, ahol az a trágya X terminálom az utolsó lángokat eregeti, majd letargikusan hamukupacba omlik.

– A fülkém!! – kiáltok fel rémülten, majd hallom hogy a poroltóért folyó harc hirtelen véget ér, és a két izgatott programozó a vállam fölött bámul a helyiségbe. Nem sokkal késõbb a fõnök is odaér.

– Hát ez a mágnes meg mit keres itt? – kérdem, miközben felkapom és hallom, hogy a messzeségben megszólal egy csengõ.

– Te gazember! – nyögi az egyik programozó.

– Tessék? – fordulok hozzá.

– TE tetted, ugye?

– Mit? A betörést? De hát nekem van kulcsom…

Ez a pokoli dolog, hogy mindig alibit akarnak – ebben a mai világban mindig kéznél kell, hogy legyen egy hihetõ mentség.

Befut egy hír miszerint az egyik fickó a hálózati PC-jük CD-jét szokta hallgatni fejhallgatón. Többé már nem. Hirtelen van egy szabad hely az osztályon. Szerintem az Ethernet specifikáció az oka az egésznek. Majd biztos 3 kV…

Mielõtt kimondhatnák, hogy „Válaszolna egy pár kérdésünkre”, már válaszolok is a rendõrök kérdéseire.

– Mi ez? Meg tudná mondani? – kérdezi egy göndör zsaru, kezében a mágnessel, amit az arcomba nyom.

– Egy mágnes. Volt egy a fülkében is! – sikkantom.

– Igen. És honnan szerezte õket? – ragadja magához az irányítást…

…majd elveszti. – Hát a fülkében! Most mondtam!

– Nem, nem ezt. A többit. Hol szerezte õket?

– Többit? Milyen többet? Azt mondja hogy nem csak ez volt amit én találtam? Hogyhogy??! (A hülyeséget akár örökké is folytathatjuk, nem véletlenül tanultam évekig a luserektõl.) Más csapást próbál.

– Mi is mondott honnan szerezte?

– Hát a fülkérõl! Mondtam, nem? Az elõbb vettem le… és azt hiszem, egy csengõ is megszólalt akkor valahol…

… .. .

Pár óra múlva ismét ott ülök Mr. Lucky mellett, vádak nélkül. Bezárom a fülkét, végre boldogsággal eltelve oly hosszú idõ után.

Aztán egyszer csak megcsörren a telefon…

---

Szerzõ: Simon Trevaglia (ismeretlen fordító(k))